November elseje van, Mindenszentek ünnepe, holnap pedig a Halottak Napja következik. Ezek az év legszomorúbb ünnepnapjai, hiszen mindnyájunknak vannak szerettei "odaát"...

Olvastam valahol, hogy ilyenkor mi az eltávozottakra gondolunk, ők pedig miránk, és sajnálnak bennünket, hogy még mennyi nehézséget kell elviselnünk addig, míg ismét együtt lehetünk egy boldogabb létezésben.

Ma reggel, ahogy rakosgattam a hálószobában, a pillantásom két képre esett, amelyek egymáshoz eléggé közel vannak a falon. Az egyik egy régi fénykép, amelyen Papa, Mama és én (még kislányként) mosolygunk. A másik a Fiamat ábrázolja, amint legnagyobb unokám érettségi ballagásán látható (ez a kép fára fotózva, igazi mestermű...)

A közös bennük, hogy ez a három ember, akiket legjobban szerettem életemben, és bizony már egyikünket sem tudom megölelni...

Papa ment el közülük legkorábban, én kb. 25-26 éves lehettem, a Fiam pedig kisiskolás volt. Papát én már idős embernek ismertem meg, de sokszor cipelt a nyakában minden felé. Sokat jártunk a Dagályba, a temetőbe, sőt egyszer elmentünk Szeghalomra is, ahol született, és Vésztőre is a temetőbe édesanyja sírjához. Tudom, hogy akkor éppen forró nyár volt, és nehezen bírtam a hőséget. Papa is egy sarkain megcsomózott zsebkendővel védte kopasz fejét, én persze nevettem... Később, amikor már igazán öreg volt, kedvenc szokása a "sétálás" lett, amikor általában idegen hölgyek kísérték haza, akik az igazolványából nézték meg a címét, mert Papa elfelejtette, hogy hol lakik, és ezek az idegenek - akkor még ilyen világ volt - önzetlenül segítették haza.

Mama, - vagy ahogy én hívtam: Mamóka - egyedül maradt és még sok évig élt velünk. Fiamat nagyon szerette és kényeztette, amit a kis csibész ki is használt.

Mama nem sokáig betegeskedett, de az utolsó heteket kórházban töltötte, ahová természetesen naponta bementem. Egyszer arra kért, hogy szedjem rendbe a körmeit. Megtettem és közben tréfálkozva kérdeztem, hogy mi történt, bepasiztál? Emlékszem forrón sütött a nap a kórterembe, a fehér rolóval próbálták csökkenteni a hatását, és Mama komolyan rám nézett, aztán az ablakra, majd megszólalt: "Vedd már észre, hogy unom az egészet."

Néhány nap múlva csendben eltávozott...

Akkoriban kertes házban laktunk, én pedig a kertben, a növényekkel "beszéltem" meg a bánatomat, az emberek előtt "tartottam magam" hisz az élet ment tovább...

Három évvel ezelőtt hagyott el a Fiam, aki pár hónapos harc után feladta a küzdelmet a betegséggel...

Ez volt a legnagyobb csapás, ami érhetett, és amit tényleg nem lehet kiheverni. Ő nem volt sem idős, sem beteges. Micsoda bolond tévedése a sorsnak! Istennel perlekedtem, aki csak hallgatott...

Én pedig ismét a növények felé fordultam. Az első nyáron itthon, Pesten a társasház kertjében tevékenykedtem, de ez valahogy kevésnek bizonyult, így megterveztem a tápiószentmártoni nyaraló kertjének felfrissítését. Ezen a nyáron és az előzőn teljes erőből kertészkedtem, és találtam egy olyan célt, amitől érdemes volt ismét felkelni, élni...

Kép:Boris Vanessza alkotása