.

Körte

     Mikor galacsint gyúrsz, aztán elég sokáig gömbölygeted két tenyered melegével, szép lassún téve mindezt, különleges formát ad.

Sima és oly fényes lesz, hogy megláthatod magad benne.

     A falu közepén gyertyányos gyepűje választotta le a patak felé lágyan lejtő legelőt, attól a gyapjas, tarka virágú réttől, ami őrzi még lelkében az egykori malom zúgásának emlékét.

Túloldalt öreg épület. Elemi iskola volt egykor, majd vasárnapi szentmisék templomává csendesült.

Kísérő áldását néptelenség nem csorbította, bár szerény tornyában akkor már elnémult a déli harangszó.

Küszöbén sem kúszott át tisztító, teremtő, tavaszi napsugár. A kegyelem, a csend és az áhítat valahogy mégis ottrekedt a porladozó falak téglái között annak ellenére, hogy néhai gondozói fentebb, a domb tetején, suhogó fenyves ölébe rejtett temetőben álmodták tovább az itt elköltött világot.

Akkoriban már csak elvétve lakták a helyet.

Hagyatékul megmaradt az elkerített rét, jószágaik gazdag lucernás, lóherés legelőjének.

   Nyolc és tizenkét éves forma gyerekek.

 Ültek a szelíden illatos fűben, kődobásnyira az épülettől, karnyújtásnyira egymástól. Egyikük sem őrizte meg, miként szegődtek össze. Unokája magányát látva küldte nagyanyja beszélgetni a szomszéd kertbe? Vagy a kisfiú barátságát szerette volna minden áron kiérdemelni a kislány? Nagy bizonyossággal mindkettő fennállhatott.

Lányka maga alá húzott lábait egészen a bokájáig betakarta kerek, bordó- piros rózsamintás karton szoknyácskája. Kissé előredőlve, fejét oldalra billentve a térdére, figyelte a farigcsáló fiú sötétbarna szemét, s a penge rajzolta jeleket.

A közeli hársfa alá telepített itatóra vendég ereszkedett, néhány csepp vizet lódított magasba, s önfeledten kapkodta az aláhulló, szivárványba csomagolt miniatűr gyöngyöket.

Hangtalanul nevettek a látványon.

- Vörösbegyike  - bólintott hozzá aprót a legényke, miközben a kezében tartott friss ág forgott, táncolt  bicskája szédítésében.

- Honnan tudod, oda se néztél? Ilyenkor csöndesek! Mégis hogy igazodsz ki köztük?- firtatta a leánka.

- Tudom őket - szólt ugyanolyan halkan, de határozottan, mint aki le kívánja zárni a diskurzust.

 - Jössz velem? Bemászunk az iskolába, és körbenézünk! Ki van törve az ablak! Előre megyek, kiszedem az üvegszilánkot, mire odaérsz! - ugrott talpra a fiú, s indult a lelakatolt épület felé.

 - Szenthely, oda csak a bejáraton át lehet!- húzta vissza a lány.

Sokáig lebegtek a hangtalanság nagykendőjén.

Olykor a fiú alig hallhatóan, nótát dúdolt, vagy a szájharmonikáját fújta. Csak úgy, szavak nélkül, inkább a maga szórakoztatására. A kislány a legtöbbjét ismerte, mégsem kapcsolódott be. Magában elmosolyodott, hiszen ez a hang minduntalan elvarázsolta.

- Ezt még egyszer!

Ő ilyenkor úgy tett, mintha nem hallotta volna, aztán később csak visszakanyarodott az ominózus részhez.

   Késő délutánra a faragás adta minták a bot teljes felszínét hatalmukba zárták. Hosszasan nézegette, körbetekerte, simította a rovátkákat. Ellenőrizni, helyén van- e minden üzenet. Úgy ragyognak-e a csillagok idelent, amint este a pajtában, bódító friss széna tejére dobott, foszlott, csikó szagú pokrócon álmodozva másolta le magának a szikrázó augusztusi égboltról.

- Érik öreganyád körtéje, az a rózsaszín húsú– váltott vissza a valóságba a kislegény.  Tegnap, sötétedéskor jócskán menekítettem belőle! – toldotta meg, szinte csak úgy mellékesen.

A lányka alig tudta elnyelni a kuncogást, s a rózsás szoknya szempillantás alatt ellibbent a fiú mellől, akinek eszébe sem jutott tépelődni, vagy aggódni a kimondottak esetleges következményén. Olyan érzése volt, akár csak kavicsot dobott volna le hanyagul az út porába, mert feleslegesen húzta a zsebét, akasztotta járását.

Jógazda tekintetét végighordozta a legelő jószágokon, talán észre sem vette, hogy magára maradt, míg vissza érkezett a leányka, aki oly óvatosan fejtette le lábáról a veszélyesen kopott lábbelit, mintha vadonatúj lenne, s igazgatta maga mellé gondos szeretettel.

Ugyanoda, a fiúcska jobb oldalára telepedett vissza, az árnyékba.

Lassan, nagyon lassan, asztalt terített, felcsippentett szoknyája öléből sorba, egyesével rakta ki a gyümölcsöket kettejük közé. Ültében, tarka virágok takarásából kivillant cérnavékony lábacskája.

A somfa ostornyél még egy utolsót lejtett, odakanyarodott négy betű idegennek kifürkészhetetlen fonala fönséges pecsétként lezárni a művet.

Öregesen megtörölte az inge ujjába a bicska pengéjét, s óvatos mozdulattal a lányka csalán csípte, hólyagos bokájára illesztette a hűvös acélt.

A kislányban megfoghatatlan, megmagyarázhatatlan érzés világlott föl, aminek nem tudott akkor nevet adni.

Amikor aztán a Nap a szemközti erdő mögé mosolydott, mindegyik a maga útjára indult.

Sosem köszöntek el szóval egymástól. Sajátos üdvözlet szövődött köztük.

Apró kézmozdulatot, idegen észre sem vette. Anélkül, hogy nyitott tenyerüket felemelték volna, úgy fordították gondolatnyi időre egymás felé. Mindig ott folytatták, ahol az előző alkalommal hagyták, akár nap, akár hónapok jártak nyomukban. Felesleges szószaporítás kimaradt a barátságukból.

Néhány ősz hullással a kertkapu végleg bezárult, útjaik többé sosem haladtak közel egymáshoz.

      Ma, öregasszonyként is megszólal az dal minden nyár végén, piacon sétálva, amikor rózsaszín húsú gyümölcs kacsint felé valamelyik kendős kofa kosarából.

Megáll ilyenkor.

Elmúlik a zsibvásár.

Hallja a harmonika ötven évet utazó szavát.

Minduntalan fölteszi a kérdést, hogy volt lehetséges oly halkan és oly finoman fújni, hogy azok a dallamok mégis bármikor megidézhetők?

A bokáját megérinti, mintha csollányoson szaladt volna át az imént, simítja el az égető hólyagocskákat.

A villanás nem jön egymaga.

Varázslatot húz a szekerén. A varázslat pedig bevonja annak a takarónak a kincset adó, megnyugtató melegével, amit a megjárt élet ilyenkor már szégyenkezés nélkül nevén enged nevezni.

Mielőtt kimondaná, tartogatja magában, mint azt a nyári körtét, ízlelgeti:

bi za lom

biz alom…