Dér András négy részes dokumentumfilmet rendezett Antall József miniszterelnök életéről. Az első két rész elkészült, és tegnap megnéztük az Uránia moziban. Szívből ajánlom mindenkinek, aki odafigyel politikusaink tevékenységére, mert Antall József erős egyénisége és példaértékű élete, elgondolkodtató és - hibáival együtt - sok tekintetben lenyűgöző. Én önkéntelenül összehasonlítottam az ő fiatal személyiségét a mai, ordibáló, sípoló, csápoló, közönséges, durva szavakat és gesztusokat használó bértüntetőkkel, és rettentő honvágyam támadt abba a világba, amikor még hozzá hasonlítottak az értelmiségi fiatalok! Köszönet Dér Andrásnak ezért a filmért!

2000-ben, halálának hetedik évfordulóján, Eszmények és remények c. írásomban, én is megkíséreltem megmenteni a gyengülő emlékezet és a kérlelhetetlen idő rombolása elől, hogy élete mit jelentett az én nemzedékemnek, és személy szerint nekem.

Ezt szeretném két részletben megosztani a kedves olvasóval.

Nádasi Katalin:

Eszmények és remények I. rész

Durván és erőszakosan korán érkezett forróságban állok a sír mellett. Olyan, mint az életünk. Egy kis halom, amely kiemelkedik a sík mezőből, alighogy meglátszik, éppcsak észrevehető emlékeztető. A fejfán réztábla, egyszerűen rávésett névvel: Dr. Antall József. Elérzékenyülök, és alig értem, hogyan képes így megérinteni egy név, amelynek viselőjével személyesen sohasem találkoztam, egy szellem, amelyből realitásként csak ez a néhány betű maradt. Arra készültem, hogy ilyenkor ünnep idején, biztosan hervadó virághegyeket találok itt, de a síron nem is túl sok a virág, többségük a hirtelen melegben gyorsan öregedett virágcsontváz, a keresztre kötözött nemzetiszínű szalagok kifakultak, egy-két kis koszorú száradozik, a műanyag vázákból rég elpárolgott a víz, s csak onnan tudom, hogy nemrég járt itt előttem valaki, hogy az aszalódó virágok között szinte dúsnak hat egy friss gyöngyvirágcsokor levélzete.

Jó itt álldogálni, úgy érzem itt a helyem, és eszembe jutnak mindenféle dolgok. Például az a nap, amikor ráébredtem a későn tudatosult tényre, hogy 40 éven át hazugságok között telt az életem. A politika nem érdekelt addig, hiszen az egyes ember véleménye semmin sem változtathatott (legfeljebb lecsukták érte, ha ellenkezett). A rendszerváltozásból elsőként nem is az ősi-új eszmék, a demokrácia lehetőségének szele érintett meg, hanem a düh, annak fölismerése, hogy mialatt évtizedeken át teljes erőmmel a munkámra koncentráltam, mert hittem benne, hogy az ország és a család érdeke egy, s mindkettő a legjobban munkával szolgálható, azalatt zavaros fejek irányításával tisztátalan kezek között, a szemem láttára, mégis a tudtom nélkül, életképtelenné vált a hazám. E fölismerés keserűsége csak lassan fordult át érdeklődésbe, az egyszer már becsapottak óvatosságával próbáltam egyre messzebbre tekinteni, gondolkodni és cselekedni, hiszen már volt rá remény, hogy változhat tőle valami.

Az érdeklődés nemsokára őszinte tiszteletté változott, mert 42 éves fejemmel, először láttam olyan magyar kormányfőt, akire oda kellett figyelni, aki meg tudott győzni arról, hogy igenis mindenkinek gondolkodnia kell, mert a nagy szocialista egyenlősdi után, a nemzet dolgai most válnak valóban közös dolgainkká. Antall József személyében olyan embert láttam a kormány élén, aki rendkívüli műveltséggel bírt, bátor volt, de toleráns, fölcsillanó humorú és az ország dolgaiban elhivatottan, halálosan meg nem alkuvó. Egy embert, aki (azt hiszem) pontosan tudta, hogy amire vállalkozott, az bukásra ítéltetett. Tudta, hogy négy év kevés lesz eszmékre, múltra, nemzeti öntudatra, tenni akarásra, hűségre és kitartásra tanítani a honfitársait, akiknek negyven éven át, tüzes vassal égették elméjébe, hogy "a lét határozza meg a tudatot"! S ezért közülük sokan észre sem vették, hogy a boldognak látszó középszert is csak az ország teljes eladósításával lehetett eddig fönntartani, s hogy akik most átadják a hatalmat, nem váltak hirtelen bölccsé, csak elmenekülnek, mert süllyed a hajó, s ezt nem tudják megállítani. Tudta, hogy a négy évtizedes viszonylagos kényelem, a majdnem biztos Trabant és sok, különösebb erőfeszítést nem kívánó munkahely elvesztése, törvényszerűen ellenállásba ütközik majd, de hitte, hogy alapjában véve értelmes ember a magyar...

Emlékszem egy televíziós riportra, amelyet valamelyik nemzeti ünnepünkön készítettek vele. Felejthetetlenül érdekesen, lebilincselően és szépen mesélt a gyermekkoráról, a családjáról, amelyben az ország dolgai napi beszédtémát jelentettek, és a nemzeti ünnepek egyben a család igazi mesélő-emlékező napjai voltak. Súlyos beteg volt már, amikor erről beszélt, de szavain még ekkor is átsütöttek egy kisgyermek eleven élményei, az ősök, a bátor politikusok és honvédő katonák, a minden nehézséggel dacoló anyák és nagyanyák nagyszerűsége iránti csodálat. A hallottak nyomán látni vágytam e csodák színhelyét, a Somló hegyet. Elmentem hát, az Antall család hajdani birtokára Orosziba. Egy ház oldalán tábla hirdette büszkén, hogy itt éltek a család tagjai, akiknek emlékét hűen őrzi a település. Elindultam a falu végére, a temető irányába. Bántott, hogy nem volt virágom és bátorságom sem, hogy bekopogtassak valahová venni néhány szálat, s hogy üres kézzel megyek majd e példás életű család sírjához. A látvány, ami a temetőkert oldalából nyílt, életre keltette bennem a falusi gyermeket, aki egyszer régen voltam és úgy tűnt föl, egészen belülről értem hol élt, mit látott és hogyan érzett az a kisgyerek, aki nem tudta még, hogy élete végén ólomhegyek nyomják majd agyon. Előttem szélesre tárult az aranyszínű búzaföld, de messzire szálló pillantásomnak útját állta a Somló hegy karakteres formája, amely innen nézve, mint szárnyas oltár emelkedik a táj fölé. Ennek a helynek különös, bűvös csodája az, hogy a tágas, minden irányba nyújtózkodó, megművelt, sík földek szárnyakat adnak a képzeletnek, melyet mégis megfékez, nem gátol, csak fegyelmezetté tesz, mintegy lezár a Somló hegy, s a távoli dombságok félkörű ölelése.

Ballagtam egy darabig a szántóföldek között a poros földúton, rég magam mögött hagytam a temetőt, de a Somló továbbra is tartózkodóan távoli maradt. Egyre mélyült körülöttem a termékeny szabadság mozgalmas csendje. Sehol nem láttam embert, mégis, az eleven élet szakadatlan erőfeszítéseit éreztem mindenfelől. Madarak vágtak át a forró déli égen, minduntalan bogarak keresztezték az utamat, hallatszott, ahogy a kalászokban kihasadásig feszülnek a magvak és a gyökerek elképzelhetetlen erővel törekszenek egyre mélyebbre, a nedvesség után. Az életnek ebben a csodálatos erőterében föltelik az ember maga is, s a távolban mágneses vonzással fókuszálja a lelket-tekintetet az elérendő cél: a hegy. Megértettem, hogy aki itt élt és fogékony lelkű, akit mesélő ősök neveltek és részese volt sokféle küzdelemnek, az az ember képes egyetlen cél felé haladni, akaratos hitével egybefogni a szétszéledőket, megbirkózni az útjába eső akadályokkal, és sohasem feledni, hogy a cél: a hegytető. Örülök, hogy láthattam ezt a helyet.

A visszaúton kis csokrot gyűjtögettem az útmenti virágokból, s betérve a temetőbe, hamar megtaláltam az Antall család sírját. A dísztelen, megbarnult sírkő kissé megdőlt, elvirágzott pünkösdi- vagy bazsarózsa bokorféle uralkodott az elvadult gazok fölött. Emléküket híven őrizzük - ígérte a faluban az emléktábla. Nem látom nyomát. Pipacsból, bojtorjánból és bodzavirágból kötött csokromat a fejfa elé, a földre tettem. Illett oda, és hirtelen megéreztem a földművelők mondásának lényegét: a szántóföldek virágai, a gazok, Isten legkedvesebb gyermekei. Azt hiszem, ekkor kaptam az utolsó részecskét abból, ami Antall József életművéből reám juthatott, és ami évekkel a halála után még mindig megtalált.

Nem volt tudatos részemről, amikor törődni kezdtem azzal, hogy a gyermekünk és barátai, tekintsék az életük fontos részének a haza dolgaival való foglalkozást, és csak sokkal később azonosítottam, hogy az a televíziós antalli emlékezés hozta létre bennem ezt az igényt! Arra is emlékszem, mennyire tetszett, hogy a történelmi igazságtételt - sok évtized után először - végre törvényesen, vérengzés és koholt vádak nélkül képzelte el! Nem kívánt géppisztollyal vagy akasztással igazságot osztani, mert hitte, hogy alapjában véve gondolkodó, tisztességes és felelősségteljes ember a magyar, s minden érintett ennek megfelelően cselekszik majd...

Néha azt hiszem, abba halt bele, hogy rájött, ebben mekkorát tévedett...

folytatás a II. részben

Részlet a "Mint préselt virágok c. könyvemből.