Lélektől-lélekig 2017.02.06. 22:07, Lélek Sándorné
Egész napos eső áztatta a földet, borús hangulatomat a postás kétszeri, ismerős csengetése szakította félbe, alig dél előtt valamivel. Nagy formátumú csomagot szorongatott a kezében. Igazolt aláírásom után a kezemben tartottam. Izgatottan vettem át a küldeményt, megtapogatva éreztem, könyv van benne. Nálam a könyv mennyei ajándéknak számít. Amint lehámoztam a több rétegű gondos csomagolást, szemembe könny szökött, elhomályosodott előttem minden...
Vitézek albuma, azonnal lapozni kezdtem a vaskos könyvet, míg meg nem találtam benne drága jó nagyapám nevét. Ekkor megjelent előttem, jóságos, mindig mosolygós tekintete, egyenes katonás tartása, mely teremtőjéhez megtérésig elkísérte.
Az albumot lélektestvéremtől kaptam, kivel drága jó nagyszüleim kötöttek össze bennünket több, mint fél évszázada tudtunkon kívül. Ebben a történetben található meg a bizonyíték, hogy összetereli az Úr a nyájait, amikor jónak látja. Így történhetett meg esetünkben is ez a csodával határos találkozás.
No, de álljon itt egy a régi életkép, és a mi találkozásunk, melyet Kata írt meg a Tárogató Hangján Antológia 2 válogatásunkba.
*
Nemes Kiss Katalin
Lélektől lélekig
Gyermekkorom nagyobb részét Makón éltem. Újvárosi lány voltam, az Újvárosi Református templomban kereszteltek és a mellette lévő általános iskolába jártam. Nagyanyámmal sokat jártam piacra, a népboltba, szerettem a vele való sétákat, együttléteket. Sokszor elmentünk egy kovácsműhely előtt, ahol, mint afféle cserfes kisleány, mindig megálltam, s elbűvölve figyeltem a kovácsmester munkáját, aki boldogult nagyapámmal egy iparkamarába tartozott. A mesternek mindig volt egy-egy jó szava nagyanyámhoz, engem pedig mindig kitüntető szeretettel fogadott, feleségével együtt. Ünnepnap volt az életemben, ha nagyanyám megengedte, hogy náluk lehessek egy kicsit. Agyon tömtek süteménnyel, édességgel, határtalan szeretetükön pedig úgy ringatóztam, mint nyugodt tavon a csónak. Sokszor kikunyeráltam az ott alvást, s ezek a mai napig, mint csodálatos mese jelenítődik meg az életemben. Sokan vagyunk testvérek, de itt csak én voltam a fontos, csak rám figyeltek. Este a finom dunna alá bújva hallgattam a csendes szuszogásaikat, s reggel a finom kakaó illatával, friss, ropogós kiflivel a mennyekben éreztem magam. Egyik alkalommal Mezei bácsi felesége megkérdezte, hogy: mit szeretnél születésnapodra, Katicabogár? S én azonnal rávágtam: egy nagy alvós babát! Nagyanyám összeszidott, nem illik ilyen drága ajándékot kérni, hazáig kárpált, úgyhogy nagyon elszégyelltem magam, s elhatároztam, ha legközelebb találkozunk, bocsánatot fogok kérni az illetlenségemért. Május vége volt, s a heti piacra mentünk nagyanyámmal. A kovácsműhely előtt elhaladva utánunk szólt Mezei bácsi, meghívott bennünket, és a feleségével együtt elém tettek egy hatalmas dobozt. Kibontottam, a selyempapírba csomagolva a világ leggyönyörűbb, legnagyobb alvós babája volt. Megtelt a szívem hálával, örömmel, és boldogságomban olyan keserves sírásba kezdtem, hogy alig bírtak megvigasztalni. Négy éves voltam ekkor. Telt az idő, s a baba végig kísérte az életemet. Az idő múlásával elfoglalta helyét a vetett ágy közepén, díszként, de ahányszor ránéztem, mindig éreztem azt a végtelen boldogságot, amit pici leánykaként átéltem. Valahogy úgy éreztem, hogy a Mester úr, és a felesége simogatja meg a lelkemet. Elkerültem Makóról, sokfelé laktam szüleimmel, mert édesapámat a diktatúra, s az 56-os szabadságharcunkban való részvételéért nem hagyta sokáig egy helyen, utánanyúltak, s bizony, olyankor csomagoltunk, s jött egy újabb kis falu, újabb ismeretségek, újabb iskolák, csak a baba maradt az egyetlen állandóság az életemben. Pár éve egy irodalmi lapnál kezdtem publikálni, sok új ismeretségem lett, barátokat szereztem, de egy valakivel azonnal közös hullámhosszon gondolkodtunk, s ez bizony a mi drága Gizikénk volt. Az élet azonban nagy szervező, s életemnek ez a szakasza lezárult. Szinte minden kapcsolatom megszakadt azokkal, akiket ott megismertem, csak Gizussal nem. Megmaradt a szívemben, ott volt a közepében, s ha eszembe jutott, mindig egy kis fájdalmat éreztem. A hiányát éreztem. Tudtam, hogy közünk vagy egymáshoz, éreztem és tudtam, hogy nagyon mély, megfoghatatlan” valami” ami összeköt bennünket. Pár héttel ezelőtt - október 10-e környékén beszélgettünk Gizikével, s akkor megtudtam, hogy nagyapja Makón élt, szerszámkovács volt a mestersége. Bele remegett a szívem, olyan izgatott lettem, hogy gyorsan, szinte követhetetlenül tettem fel a kérdéseimet, s aztán sírva, nevetve meséltem el Gizikémnek az első alvós babám történetét, amit még mindig féltőn őrizgetek! 56 év után, összekötött bennünket egy lélekszál, az a lélekszál, ami az unoka, és nagyszülők között szövődik, ami a „fogadott” unoka, s „fogadott” nagyszülők között szövődött. Hiszem, hogy Mezei bácsi, és Mezei néni most boldogan mosolyognak, mert sikerült örökre összekötniük a szeretet szálát: - Lélektől lélekig.
|
Nagyon szépen köszönöm!