KIS CSALÁDI TÖRTÉNELEM (4. rész.) Édesanyám visszaemlékezései

Szüleim nem tartoztak a módos gazdák közé, de szegények se voltak Édesapám „fél helen” (13 magyar holdon) gazdálkodott, amit hol ökrökkel, hol meg lovakkal művelt meg. Ehhez 1910-ben vett még hét holdat, úgy, hogy volt elég aratnivalónk, meg kapálnivalónk. A mezei munkákból mi lányok is kivettük a részünket, mihelyst elértük a tíz-tizenkét éves kort. Édesszülénk ugyanis beteges volt, kicsik is születtek (Bözsi és Antal) abban az időben, de Perbetén amúgy is az a szokás járta, hogy a gazdasszony nem aratott, hanem otthon főzött és ebédet vitt az aratóknak.
Ha nagyon sok gabona termett, édesapám aratókat is fogadott. Volt, hogy csak egy kaszást, aki után Ilka szedte a markot, én meg édesapám kettőzője voltam. Ha elmaradtam, nem pörölt velem, hanem segített. Nagyon türelmesen elmagyarázta, hogy miként kell ezt csinálni.
A nagy nyári munkákból még arra is emlékszem, hogy nyomtatólovakkal csépelték el a gabonát. Ehhez olyan simára egyengették a szérűt, mint a beton. Ráterítették a kévéket, aztán a gazda két lovat kötőfékre fogott és körbejáratta a kalászokon. Mikor a lovak kigyúrták a szemet, a szalmát lehúzták, kirázták, a búzát pedig garmadába hányták és egy nagy ponyvára legalább kétszer kirostálták, kiszelelték. Csak ezután került a szem zsákokba, majd a padlásra.
1912-ben már járgányos cséplőgép járt házról-házra. Ezt még lovakkal hajtották, nem gőzgéppel. De azért hasonlított a későbbi cséplőgépre, csak jóval kisebb volt. Eleinte nem akadt vállalkozó az etetésére, mert veszélyesnek tartották, ezért egy cigányembert fogadtak fel erre a munkára. Mikor nálunk folyt a cséplés, Ilkával mi hajtottuk a lovakat körbe-körbe. Egyszer eltörött a rúd és úgy hasbavágott, hogy majd belehaltam.

Faluhelyen abban az időben kevés ruhafélét vásároltak az emberek. Minden család maga igyekezett előállítani a ruhánakvalót. Egyszer nekünk is azt mondja édesszülém: –Gyertek lányok a kenderföldre, hisz nektek kell a staférung.
Örültünk, mert ilyen munkát addig nem végeztünk. Amint kiértünk, mindjárt azt kérdeztük, hogy hol a magja, mert a kendermagot nagyon szerettük. Azért a kendert is szorgalmasan nyűttük, már amennyire erőnkből telt. A kihúzott kendert marokra raktuk, aztán kévékbe kötöttük, majd a kévéket felállogattuk. Olyan lett, mint egy sátor. Ezt aztán édesapám kocsival lehordta a tóra. Ott karókat vert a vízbe, ezek közé kellett tenni a kendert, ebben mi is segítettünk. Egyszer csak látom, hogy édesszülém lábán egy pióca van. Mondom neki, mire olyan nagyon megijedt, sikoltozni kezdett, hogy nem is tudom mi történik, ha édesapám nincs olyan észnél. Rögtön hozzányomta a pipáját, mire a pióca leesett. De édesszülém többet a világért se ment volna vízbe.
Mikor ezzel megvoltunk, édesapám leföldelte a vízbe rakott kendert és úgy hagytuk két hétig. Akkor kiszedte, mi meg elhordtuk a Dunára. Ott jó alaposan lemostuk, kiöblögettük, majd a partra teregettük. Amikor megszáradt, haza lehetett szállítani.
Egy fán – mert nekünk tilolónk nem volt – balta fokával megtörtük, utána a pelyvás oldalának támasztott keresztfának csapkodtuk, hogy majdnem minden pozdorja kihullott belőle. Ezután került sor a gerebenezésre. Ezen a szöges szerszámon addig fésültük a kendert, míg olyan nem lett, mint a kislányok haja. Ha ezzel is elkészültünk, egybefontuk és olyan helyre tettük, hogy az egerek ne férjenek hozzá. (Ha belefészkeltek, nem csak azzal tettek kárt, hogy megrágták, hanem össze is piszkították,, pedig fonáskor az asszonyok sokszor a fogukkal segítettek a kóchúzásban.)
A tél beálltával aztán megkezdődött a fonás. Minden asszonynak volt guzsalya, amit a férje faragott számára. Ki milyen ügyes volt és hogyan szerette az asszonyát, olyat csinált neki. Erre a guzsalyra akasztották a kócot. A rokkát azt vették, vagy mesteremberrel készíttették. A fonással nagyon igyekeztek, mert még karácsony előtt be akarták fejezni. Volt, hogy már két órakor felkelt édesszülém dolgozni, ezt még mi is így csináltuk, de ha belegondolok, melyik mai asszony lenne erre képes?
Amint elkészültek a fonással, a szapulás volt soron. Ehhez fehér hamu kellett, amit a városi papok szolgálóitól vettek. (Nem tudom milyen fával fűtöttek, de annak olyan fehér volt a hamuja, mint a hó.) Nagymosáskor is ezt használták.
Ha a szapulás is megtörtént, elküldték az urukat, hogy nézze meg, hol lehet kimosni a fonalat. Az, ha megfelelő helyet talált a befagyott Dunán vágott a jégen egy léket, majd tragacson odatolta a fonalat, meg egy kisebb és egy nagyobb széket. A kisszéket a lékbe tették, azon álltak, a nagyobbikon meg mostak. Akármilyen hideg volt is, ennek így kellett lenni, mert a fonal csak akkor lett szép fehér, ha kifagyott.
A kész fonalat aztán megszövették a takáccsal, és tavaszig az asszonyok meg is varrták. Olyan gatya meg ing készült belőle édesapámnak, meg később az öcsémnek, hogy öröm volt rájuk nézni, amikor felöltöztek. A bő gatya be volt ráncolva, hozzá ezüstgombos pruszlik, meg szép fényes csizma volt az ünnepi viselet. Nekünk lányoknak meg lepedő, törülköző lett belőle. Később pamutot is vettek hozzá, együtt szövették meg, ezt nevezték pamutos vászonnak.

A régi faluhoz hozzátartoztak a pásztorok, meg a bakter. Ha valamelyik állás megüresedett, dobszóval összehívták az embereket és a jelentkezők közül kiválasztották a legmegfelelőbbet. A bakter vigyázott a falu álmára, tüzet, vizet jelzett és mert sok házban nem volt óra, a toronyóra ütésére végigkiáltozta az utcákat. Nálunk ezeket énekelte:
Hallja minden háznak ura,
Tízet ütött már az óra.
Isten segíts minden jóra,
Térjetek már nyugovóra.

Éjfél után ütött egyet,
Egy nappal éltünk már többet.
Mit használ a faluőrző,
Ha az Isten nem segítő.

Ha véletlenül elaludt valakinek az istállójában és nem tudta pontosan az időt, a következőképpen módosította a szöveget:

Éjfél után egy vagy kettő,
Dícsértessék a teremtő.

Reggel pedig így ébresztette az embereket:

Éjfél után ütött ötöt,
Kelj fel asszony, süsd a tököt.
Ha nem sütöd meg a tököt,
Nem kiáltok többet ötöt.

A sokféle jószághoz többféle pásztorra volt szükség. Izsán volt kanász, borjúpásztor, tehénpásztor, zsellérpásztor(ő kevés földet is kapott), aztán kecskepásztor, még libagulyás is, mert a legszegényebb család is tartott legalább tíz libát. A falu közepén volt a Homokos-tó, odáig mindenki maga hajtotta el a libáit. Annyi volt, hogy alig fértek. A felismerhetőség kedvéért a libákat különböző színnel és különböző helyen festékkel kenték be. Mikor együtt volt ez a tarka sereg, a libagulyás és a bojtárja fogott egy hosszú drótot, azt kihúzva és a földhöz ütögetve terelték a gulyát a Meserhátra, ahol a legelőjük volt. Délben a Zsitva folyónál pihentek. Esténként pedig, mikor jöttek haza, az asszonyok és lányok már várták őket a csavaros bottal, amivel le lehetett nyomni a liba nyakát, hogy meg lehessen fogni. Először mindenki a lúdját kereste meg, aztán a kislibákat hozzá.
A kanászunk rettentően ügyes ember volt. A gazdája nem ismerte meg úgy a disznókat, mint ő. Már az első napon tudta, melyik kié, még az apróbb malacokat is. Csak odapöccintett az ostorával, már ki is ugrott a disznó a falkából. Ha meg el akart futni, megfogta a két kutya.
A pásztorok karácsony reggel végigjárták a házakat. Ezzel köszöntöttek be: „Bort, búzát, határunkban csendes megmaradást.” Megdicsérték a karácsonyfát, hogy milyen szép, ilyent még sehol se láttak, aztán a hónuk alól elővettek egy csomó vesszőt, amit mustárnak hívtak. Mindenki húzott belőle annyi szálat, ahány állata volt. Ha gyerek volt a háznál, a pásztorok vele húzattak és azt mondták: „Kelises ne légy, bolhás ne légy, esztendőre még frissebb légy.” (Eközben ütögették a vesszővel.) Aztán, hogy az istenharagja be ne verjen a házba, a vesszőt a kemence tetejére, meg az istállóban a mestergerenda fölé tették. A háziak pedig minden pásztornak adtak egy cipót, vagy kalácsot, amit a bojtárok zsákban hordtak utánuk. De pénzt, innivalót is elfogadtak.
Az éves járandóságukat viszont mindig a feleségeik szedték össze. Olyan vékával járták a házakat, ami két részből állt: a nagyobb felébe 32 kg, a kisebbikbe 8 kg gabona fért. Mindenki tudta, hogy állatai után mennyi jár és annyit adott.