KIS CSALÁDI TÖRTÉNELEM (3. rész) Édesanyám visszaemlékezései

Édesszülém menyecskének jött Izsára, egy tőlünk 25 kilométerre levő faluból, Perbetéről. Nagy eseménynek számított az ottani búcsú, amelyre minket, gyerekeket is el szoktak vinni. Arrafelé dombos volt a vidék, amik nekem akkor hatalmas hegyeknek tűntek. Útközben nézelődtünk a kocsiderékból, egyszer csak azt látom, hogy lent a mélyben egy kis ember kis teheneket hajt. Könyörögni kezdtem édesapámnak, hogy hozza oda nekem azt a kis emberkét és tehénkéit, mert szeretnék velük játszani. Nem értettem, hogy édesapám csak mosolygott a bajsza alatt.
Megérkezésünk után hamarosan eljött az ebéd ideje és mikor ezzel végeztünk, elmentünk a búcsúba. Nagyon sok ember volt az utcán, én végig Ilka kezét fogtam, hogy el ne vesszek. De azért jól éreztem magam, pláne, hogy ha egy hajasbabát is kaptam.
Késő délután aztán nagyapám meséit hallgattuk, aki olyan idős volt akkor már, hogy még emlékezett az 1848-as szabadságharcra. Az egyik emléke az volt, hogy egy magyar ember fűzte be a bakancsát, és ezt egy orosz katona nagyon erősen nézte. A magyar embert ez idegesíthette, hát rá akart ijeszteni az oroszra. Azt mondta hirtelen: kakk! Mire az orosz ráfogta puskáját: „Kakk még egyszer magyar!”
Édesapám is mondott egy-két történetet a régi időkből, amiket még szüleitől, nagyszüleitől hallott. Egyre még most is emlékszem. A szabadságharc bukása után már csak Komárom tartotta magát, de a várost ellenséges gyűrű vette körül. Ebbe sok izsai ember nem tudott belenyugodni, ezért kaszával, kapával fölfegyverkezve megindultak a város felé. Útközben a Duna töltésén lovas tisztekkel találkoztak, akik megszólították őket: – Hová mennek jóemberek? – Kiverjük a németet! –felelték. A tisztek erre kivont karddal förmedtek rájuk: – Mit gondolnak, most is úgy megy a háború? Takarodjanak azonnal haza!

Nálunk október utolsó vasárnapján volt a búcsú. Libát csak akkor vágtunk, méghozzá hármat is egyszerre, mert sok vendég jött. Ilyenkor hal is került az asztalra, mert a perbetei rokonok szerették, de csak ritkán juthattak hozzá. Ha vizet kértek rá, édesapám így tréfált velük:
– Azt hiszi a hal, hogy a kutya ette meg, ha vizet isznak rá.
– Dehogyis! – válaszolták. – A hal is a vízben szeret lenni.
Aztán mikor jól elborozgattak, nóta is kerekedett. Édesapám nagyon szépen tudott énekelni, a többiek csak kísérték.

Jaj de magas a Becsali-csárda
Furulyaszó, muzsikaszó járja.
Jó bor mellett, cigány mellett
Betyárokkal énekelget
Így mulat a legény a csárdában..

(A Becsali-csárda Komáromhoz közel, az izsai és érsekújvári országút találkozásánál volt.) Néha mi is kedvet kaptunk a nótázásra:
Húzd rá cigány azt a nótát, túrót ettem ma.
Ángyom asszony kiskertjében három almafa.
Do dróc, madra mót,
Munder, munder muc, muc muc.

Édesapámnak mindig az volt a kívánsága, hogy egyedül lakjon családjával egy udvarban. Ehhez hozzásegítette, hogy 1908-ban leégett a fél falu, közte ami házunk is .S mert abban az időben a biztosító nagyon jól fizetett, az emberek nem is igen bánták, hogy házuk a tűz martaléka lett, mert a biztosításból különbet tudtak építeni. Az a mendemonda járta, hogy a városi ácsok gyújtogatnak, mert nincs elég munkájuk. Az igazság persze inkább az, hogy sokan maguk gyújtották meg fejük felett a zsúpfedelet, miután értékeiket biztos helyre menekítették.
Mivel árvízre nálunk a Duna közelsége miatt mindig számítani lehetett, édesapám jól megnézte, hogy hova épít. Volt egy darab földünk a Dani-telepen. Azelőtt majdnem minden évben kijött a víz, hogy csak csónakkal lehetett közlekedni arrafelé, de azt a helyet, ahol a mi telkünk volt, sohasem árasztotta el. Ezért határozott úgy, hogy oda építkezik.
Először is hozatott lóvontatású hajóval egy nagy rakás követ. Ebből 60 cm mély és ugyanolyan magas fundamentumot csinált. A falazáshoz vagy harminc kocsi hordta a földet. Ezt az utcán megöntözték, töreket szórtak rá, majd lovakkal jól meggyúratták. (Amit még egyszer megismételtek, hogy a sár tapadós legyen.) Utána a sárt talicskával betolták és vasvillával rakták a falat. Egyszerre csak olyan magasat, hogy le ne dőljön Zsalufélét nálunk nem használtak, hanem a másnapra megkötött (megkeményedett) sárt ásókkal egyenesre faragták.
Háromszori nekigyűrkőzésre így is felrakták a falat és minden sarokra kitűzték a zöld ágat. Tetőnek valót meg a hegyekből hozatott, ezt tutajon ereztették le a Vág-Dunán. Otthon aztán rokoni segítséggel megfaragták. Örültek is az asszonyok, hogy egy ideig nincs gondjuk a tűzrevalóra, mert nálunk nagy szeme volt a fának. A falu határában ugyanis nem volt erdő, ezért az emberek télidőben jó messzire, Lándorpusztára jártak famunkázni. A járandóságon felül minden este hozhattak haza a hónuk alatt annyi tűzrevalót, ami másnapra elég volt.
Mikor aztán a tető is felkerült a házra, a tapasztáson volt a sor. Ez már asszonymunka volt. Eljöttek a perbetei asszonyrokonok is, ott voltak pár napig. Mikor Margit néném meglátta a falat, elszörnyülködve mondta édesapámnak:
– Ajaj sógor, de görbe falat csinált! Mennyi sár kell erre?
Még mi, kislányok is hordtuk, gyúrtuk a sárt részükre. Ebbe nem törek, hanem finom árpapolyva került, hogy jól tapadjon és hogy szebben mutasson. Olyan ügyesen dolgoztak ezek az asszonyok, hogy szinte öröm volt nézni. Az ablakok köré még díszt is mintáztak, amit mindenki megcsodált.
A konyhába a kemencét, meg a nyitott kéményt édesapám egyedül csinálta. A maradék földdel pedig az udvart töltötte föl, ami jó is volt, mert az 1920-as árvíz a fél utcát elvitte, de mihozzánk. nem jött fel,