KIS CSALÁDI TÖRTÉNELEM (2.rész) Édesanyám visszaemlékezései

Izsát szorgalmas és takarékos nép lakta. Akkor (is) mindenki gazdagodni akart és a pénzt legjobban az ennivalón lehetett megfogni. Úgy tartották, azt senki se látja, hogy mi van a hasban. Aki tudott, földet vásárolt, de a ruházkodásra is adtak, mert az látszott, hogy ki hogyan öltözik. Hiába szerettük mi is a tejet, csak ritkán ihattunk belőle eleget, mert a konyhapénzt az asszonynak a tehénhasznából kellett kiárulnia. Szegény szülémnek is fájt, hogy nem adhatja nekünk a tejet – túrót, tejfölt, vajat kellett csinálni belőle, amit aztán a városban, Komáromban eladott. Ráadásul ő még becsületes is volt, nem úgy, mint Örzse néném, aki a maga módján szaporította meg a tejfölt: elment a szomszéd községbe, összevásárolt egy csomó túrót, aludttejet; a túrót egy batyuban a hátán hozta, elől pedig egy kannában volt az aludttej, amit még egy zacskóba is beletett. Mire hazaért, már ki is zötykölődött belőle a savó. A túrót aztán ezen a ruhán átnyomta, reszelt hozzá egy kevés sárgarépát, hogy szép színe legyen és összekeverte a tejföllel. Vették tőle a városiak, mint mézet, bár forralni nem lehetett, mert összement.
Édesszülém hetente kétszer ment a városba. Már hajnalban kosárba rakta az árulnivalót: a tehénhasznán kívül tojást, babot, mákot, néha vágnivaló baromfit is. Mindezt bekötötte egy nagy fehér lepedőbe, aztán a hátára vette a batyut és úgy vitte a városi piacra, vagy házakhoz. Néha majd belefulladtak a nagy sárba-vízbe, mert eléggé mocsaras helyen vezetett a kocsiút Komáromba. (Kövesút akkor még nem volt.)
Aztán mikor elkelt az áru, a városban nyomban be is vásárolt, mivel ott egy krajcárral olcsóbban adták a portékát, mint otthon a falusi boltban. (Lehet, hogy annyival szűkebben is mérték.) Minden községnek megvolt a maga külön üzlete a városban. Hetivásárok alkalmával sokszor annyian voltak, hogy be se fértek a boltba. A kereskedők ilyenkor mindenkinek adtak valamit, de csak egyfélét. Ezzel elérték, hogy ne menjenek máshova. Ha zúgolódtak, hogy mikor kapják a többit, eszük ágában se volt mérgelődni, inkább tréfálkozással bírták maradásra a népet. Ráadásul még útravalót is adtak: legtöbbször egy pakliravaló savanyúcukrot. Ezt szülém „mindig nekünk hozta haza, ezért is vártuk annyira, hogy mikor jön már. Sokszor fél útig is elémentünk, de ő nem nagyon örült ilyenkor, mert csak késleltettük. Mikor aztán hazaértünk és letette a batyut az asztalra, izgatottan lestük, hogy mi jön elő belőle. A batyu illatát is szerettük, még most is az orromban érzem. Sokáig azt hittük, hogy ez a város szaga, pedig csak a sokféle ennivaló, zöldség és édesség illatának a keveréke lehetett.
Mint már említettem, a falusi emberek régen a hasukon spóroltak. Így aztán baromfit is csak nagyobb ünnepek: húsvét, karácsony, no meg a búcsú alkalmával vágtak. Igaz, édesapám nem is szerette, ezért mi is abban a hiszemben voltunk, hogy nem jó. Hétvégeken vettek inkább egy kis marha, vagy disznóhúst a mészárszékben és abból főztek levest. Hétköznap legfeljebb füstölt húsból készült étel került az asztalra.

Édesapám szigorú, de jóságos ember volt. Nagyon szerette a családját és mi is szerettük őt. Alig vártuk az estéket, ilyenkor fel szokott ülni a kemence padkájára, mi meg gyalogszékeken köréje telepedtünk. Aztán hol mesélt, hol meg énekelt nekünk. Úgy, hogy mire iskolába kerültem, már szinte az összes zsoltárt kívülről tudtam. Sok mindent tanultunk tőle, mert nem csak jó, hanem okos ember is volt. Ha összejöttek az utcánkbeli férfiak (mert minden nap vettek közösen egy újságot, amit elolvastak és megvitattak), megbotránkoztam azon, ha valaki azt mondta neki, hogy nincs igaza. Mikor az én szememben ő volt a legokosabb ember a világon.
Édesapám kormánypárti volt, de akadtak Kossuth pártiak is. Ezek azzal csúfolták őket, hogy: „Öt forintért eladtátok a szamárbőrt”, mert aki a kormánypártra szavazott, az kapott öt forintot.
Az iskolai dolgokra viszont sajnálta a pénzt. Mert hogy a palatáblán és palavesszőn kívül néha egy-egy könyvet is vetetett velünk a tanítónk, akit mi rektor úrnak szólítottunk. Ezekre legtöbbször azt mondta, hogy haszontalanságok. Féltem is hazavinni, mert pörölt velem. De egyszer olyan érdekes könyvet kaptam, hogy volt abban minden: földrajz, történelem, természetrajz. Erre, mikor átnézte, azt mondta: „Ez könyv. Ezt megveszem, mert ebből még én is tanulhatok.”
Izsát zömmel katolikusok lakták, református család talán csak ötven-hatvan volt. Azért templomot és iskolát tartott a gyülekezet, mert jórészt módos gazdák voltak. Pap csak ritkán járt ki Komáromból, jeles ünnepeken úrvacsorát osztani, vagy keresztelőre, esküvőre, temetésre. Így hát vasárnaponként a rektor úr tartotta meg az istentiszteleteket. Ez elé a tanító úr elé jártam én hat évig iskolába, meg a három ismétlőt is nála végeztem.
Alacsony kis ember volt a rektorunk, a lánykákat kedvelte, de a rossz fiúkra haragudott, különösen, ha nem akartak neki szót fogadni. Még legényember volt, amikor hozzánk került. Hogy ne kelljen száraz koszton élnie, a hívek úgy határoztak, hogy minden nap más család főz számára ebédet. Jól élt, mert mindenki ki akart tenni magáért. Meg azt is tudták, hogy finnyás, nem mindent eszik meg. A mákos ételeket például ki nem állhatta. Eleinte T. Andrist küldte el az ebédért, mert más hasznát az iskolában úgy sem igen vette. Ha ugyanis felszólította, Andris csak ennyit mondott:
– Rektor uram, izzadok.
– Én is, mikor téged tanítalak, Andris – válaszolta a rektor úr. Mikor megérkezett a fiú az ételeskosárral, megkérdezte tőle:
– No, mi az ebéd Andris?
– Mákos tészta – felelte a fiú.
– Jól van, edd meg, Andris.
Másnap megint mákost jelentett Andris gyerek, hát ekkor is ő ehette meg az ételt. Mikor azonban harmadnap is ez volt a válasz, a rektor úr gyanút fogott.
– Mutasd csak! – mondta, s nem is csalódott megérzésében, mert csirkepaprikás volt az edényben. Csínytevéséért jól elnáspángolta a mihaszna kölköt, s máskor nem őt küldte az ebédért.
Egyszer meg a rektor úr magához kérette a presbitereket, hogy jó lenne egy közös magtárt építeni. Elmondta előttük, hogy akinek fölösleges gabonája terem, az bevinné, akinek meg nem elég egész évre a kenyérnekvaló, az kivinne belőle, hogy ne kelljen dupla áron megvennie tavaszkor. Ezt úgy egyenlítené ki, hogy minden mázsa után vinne 5 kiló kamatot az újból.
Tetszett az egyházfiaknak az ötlet, csak a magtár felépítése okozott némi gondot. Mert anyagra még csak telt volna az eklézsia pénzéből, de a fuvart és a kézimunkát a híveknek kellett vállalni.
– Emiatt ne legyen gondja rektor uramnak – szólt az egyik presbiter. – Ha ló köll, ott a komámuram, ha ökör köll, itt vagyok én! El is készült a magtár és annyira bevált, hogy később már nem csak a felekezetbeliek használták, hanem az egész falu. Amúgy jólelkű ember volt a rektorunk, csütörtökönként, a komáromi hetivásár alkalmával elnézte, hogy az iskolások zöme otthon maradjon. Mert ilyenkor árulták ki az asszonyok az egész heti sóra, cukorra, ecetre, petróleumra valót,s ezalatt a nagyobb iskolás gyerekek vigyáztak otthon a kisebbekre és az állatokat is ellátták.