KIS CSALÁDI TÖRTÉNELEM (1. rész)

Édesanyám visszaemlékezése

Mikor édesanyám (Tóth Vilmosné, leánykori neve: Nagy Etel, született Izsán, 1899-ben), a nyolcvanadik éve felé ballagdált, megkértem, hogy ráérő idejében írja le, vagy mondja el emlékeit, mert mint a legtöbb idős ember, ő is sokkal jobban emlékezett a régi dolgokra, mint a nemrég történtekre.
*

Izsán laktunk, egy Komáromhoz közel fekvő Duna-menti faluban. Talán legrégebbi kislánykori emlékem az, hogy édesapám minden reggel már a kora hajnali órákban felkelt. Felöltözött, vette a kalapját és kiment az állatokat megetetni. Ezalatt édesszülém (mert így hívtuk édesanyánkat) is fölkelt, tüzet rakott a sporheltbe és elkészítette a reggelit, ami többnyire tejesleves, morzsoltleves, vagy kukoricakása volt. Nagyon szerettük a kukoricakását hideg cukros tejjel, de hagymás-paprikás zsírral is. Ha estéről maradt valami tésztaféle, azt ettük, mert mifelénk vacsorát főztek akkoriban az asszonyok, nem ebédet.
A faluban három tó volt, mi a Vadas partján laktunk, egy udvarban édesapám két testvérével, meg T. Ferenc bátyámékkal.(Izsán azért zsúfolódtak össze ennyien a magasabban fekvő portákra, mert a falut azelőtt gyakran látogatta meg az árvíz.) Ez a Ferenc bátyám vizimolnár volt a Dunán. Olyan jó kenyeret, meg lángost tudott sütni, hogy csak úgy csalogatott az illata. Azt mondták, rozslángból készíti a kovászt, azért olyan fehér és porhanyós a kenyere, mint a kalács.
Szüleink már zsenge korunkban munkára fogtak bennünket. Kiváltképp édesapánk nem szerette, ha sokáig lustálkodtunk az ágyban. Mikor bejött az istállóból, fölrázott bennünket. Azt se tudtuk két évvel idősebb testvéremmel, Ilkával, hogy hogyan ugorjunk ki az ágyból. Gyakran felvállalta – kibérelte – a Kis-Duna partjának egy részét, ott őriztük a teheneket, borjakat. De mibennünk is nagy volt a szorgalom. Alig lehettem több nyolc évesnél, amikor egy félárva lánypajtásom biztatására napszámba mentem. Ők szegények igencsak rá voltak szorulva arra a kis pénzre, amit keresett, mert apjuk meghalt és öten maradtak árvák. Sokszor bizony csak platnin sült kukoricára tellett nekik, amivel reggel megrakták a zsebeiket és azt ropogtatták egész nap. De gyomorbajosak is lettek valamennyien.
Szóval ez a lánypajtásom napszámba járt Bélapusztára (ami a Duna másik oldalán volt), az urasági földekre répát egyelni. Úgy gondoltam, hogy ha ő megy, én is megyek. Igen ám, de mert kicsi és csenevész voltam, szüleim nem akartak elengedni. Ám én addig sírtam, kuncsorogtam, amíg nagy nehezen bele nem egyeztek.
Előtte egész éjjel nem tudtam aludni az izgalomtól, mert azt hittem, hogy édesszülémék be fognak csapni és nem ébresztenek fel időben. Már fél ötkor kint voltunk a Duna-parton. Ott ladikba ültünk és a révész átvitt bennünket a túloldalra. A pallérok már vártak ránk a répaföld végében, mindenkinek kiosztották a sorokat. A nagyobbak, meg akik már régebben ott dolgoztak, két sort kaptak, aki meg olyan kicsi volt, mint én, csak egyet. Azt se tudtam, hogyan kell az egyelést csinálni, de a pajtásom mellettem volt, megmutatta. Így is lemaradtam, amiért rettenetesen szégyelltem magam. Egyszer látom ám, hogy velem szemben jön a soromban egy fiú. Mikor összeértünk, azt mondta: „De most már igyekezz, el ne maradj!” Ez a fiú lett később az uram.
Az első napon nagyon elfáradtam. Olyan meleg volt, hogy még enni se tudtam, egy falat se ment le a torkomon, hiába erőltettem. Mindig csak ittam volna, de két haszontalan fiú volt a vízhordó, akik jobban szerettek a Dunában fürdeni, mint dolgozni. Annyira kínzott bennünket a szomjúság, hogy kiérve a tábla végére, nekiestünk egy piszkos, hínáros ároknak, abból ittunk. A pallérok hiába zavartak bennünket, ők csak ketten voltak, mi meg sokan. Úgy megvadultunk, mint az eszeveszett kis állatok. Ha odébbmentek, megint nekiestünk a büdös víznek.
Este úgy fájt a fejem, majd szétment, de a világért se panaszkodtam volna. Inkább büszke voltam, hogy én is pénzt keresek. A negyedik nap már Ilka is jött, aki addig másik uraságnál dolgozott. Ő már nagylány volt, a tizedik évében járt és két sort vitt. Így is többször kisegített, ami nagyon jól esett. Aztán lassan én is beletanultam a munkába és estefelé a többiekkel együtt vidáman énekeltem a napszámos dalt:
Este van, este van, lement a nap
A szegény napszámos is hazaballag.
Én is mennék, én is mennék, ha lehetne,
Ha a pallér, ha a pallér eresztene.

Pallér uram, pallér uram, adjon hujját,
Mert ha nem, hát mind kitépem a répáját.
(Ha nem hallották, a „répáját” helyett a „szakállát” énekeltük.)