EGY RÉZGYŰRŰ TÖRTÉNETE (3. befejező rész)

A Duna felől kellemes illatokat sodort Harcsás felé a délies szellő.A dúsan sarjadó fű pitypang-tengerében egy kilenc éves forma kislány, Mézes Évike és egy valamivel nagyobbacska fiú, Méthé Zoli üldögélt. Nem unatkoztak, mert koszorúkat kötöttek az aranyló gyermekláncfűből. A nagyobbra sikerülteket a fejükre illesztették, a kisebbekkel meg a karjukat díszítették.

Hanem az önfeledt játék közben teljesen megfeledkeztek munkájukról, a tehenek és borjak őrzéséről. Mert ugyan elég nagy a „senki rétje”, de azért sose lehet tudni…Különösen Kajlára kell alaposan odafigyelni, mert a fineszes tehén addig-addig sompolyog a legelő széle felé, amíg meg nem közelíti a szomszédos parcellát. Akkor aztán villámgyorsan belegázol a lucernásba, és tele pofával habzsolni kezdi a még gyenge takarmánynövényt.

Most is, amíg a kis pásztorok a koszorúkötéssel voltak elfoglalva, a torkos jószág máris bevette magát a lucernásba. Koszorúit elhajigálva futott hát Zoli, ahogy csak bírt, mert tisztában volt azzal, hogy mekkora baj származhat abból, ha egy szarvasmarha vizes, vagy akár csak harmatos lucernát, vagy lóherét legel. Két éve is emiatt fújódott föl egy előhasi üszőjük, szerencsére édesapja éppen otthon volt és még időben elvágta a nyakát. Így aztán a húsát ki tudták mérni a rokonok és ismerősök között, s annak az árából vették Szekfűt, a másik tehenüket.

Persze abból is galiba származna, ha éppen most találna arra vetődni a szomszédos föld gazdája, aki egy nagyhangú, haragos ember. (Már volt „szerencséjük” találkozni vele!)

Estefelé Évikéék ellátogattak Máthéékhoz egy kis trécselésre. Szép, langyos este volt, ezért úgy döntöttek, hogy kiülnek az udvarra. Ám amint lebukott a nap az ártéri erdő fái mögött, majd megették őket a szúnyogok. Zoli apja, hogy elűzze a vérszívó rovarok hadát, mindenféle giz-gazból tüzet rakott, ami inkább csak füstölt, nem lánggal égett. Később aztán a gyerekek vették át a füstölő szerepét, persze azért fél füllel arra is figyeltek, amiről szüleik beszéltek.

Mézes bácsi – mint „virtigli” magyar ember – elmondta, hogy ő elvből szegül szembe még a gondolatának is, hogy szlovák iskolába járassa lányait. A városi dohánybeváltóban dolgozott, de a tej miatt tartottak egy tehénkét is, amit Olgának neveztek el. Két lányuk volt, a tizenöt esztendős Juci varrónőnek tanult, míg a kisebbre, Évikére a tehén őrzését bízták. Mivel majdnem mindig együtt legeltetett Évi és Zoli, lassanként egyre bensőségesebb kapcsolat alakult ki közöttük. Emiatt csúfolták is a többiek őket: „Két szerelmes pár, ki mindig együtt jár.” Ők azonban mit sem törődtek ezzel a sületlen beszéddel, legfeljebb csak annyit válaszoltak: „Az egyik fülem bal, a másik meg nem hall.”

*

Ezerkilencszáznegyvenhatban a szokásosnál korábban köszöntött be a tél, úgy, hogy november második felében már fehér volt a határ. Harcsáson ekkor futótűzként terjedt el a hír (amiről ugyan már eddig is sokat beszéltek az emberek, de valahogy senki sem akarta elhinni), hogy hamarosan kezdődik a magyarok kitelepítése. Köztudott volt az is, hogy erre elsősorban azok a családok számíthatnak, akik nem voltak hajlandók reszlovakizálni, azaz szlovák nemzetiségűnek vallani magukat. Máthééknál még a nyár végén jártak az összeírók, de Zoli szülei azt mondták nekik: „Mi magyarnak születtünk, hát azok is maradunk. Szlovákok pedig soha nem voltunk és nem is leszünk.” Ezt a két hivatalnok, ha kénytelen-kelletlenül is, de tudomásul vette. Mézes bácsi azonban nagyfejszével zavarta ki őket az udvarukból: „Takarodjatok innen rohadt tótok, mert agyonváglak benneteket!”– kiáltotta dühösen.

Aztán november utolsó napjának délutánján teherautók érkeztek Harcsásra, amikről fegyveres katonák ugráltak le. Az egyik jármű Mézesék háza előtt állt meg. A katonák se ki, se be nem engedtek senkit. Később egy helyi előljáróval együtt megjöttek a deportálást irányító tisztviselők is. Mézes bácsi puszta kézzel akart nekik menni, felesége és nagyobb lánya alig tudták visszatartani.

– Le akarod magad lövetni? Nem látod, hogy fegyver van náluk? – rimánkodott férjének kétségbeesetten Erzsike néni.

Mikor aztán a kedélyek kicsit megnyugodtak, a hatóság kiadta a parancsot Mézeséknek, hogy a legszükségesebb holmijaikat pakolják össze, mert másnap reggel, azaz december elsején sor kerül kitelepítésükre. Azt „nagylelkűen” megengedték, hogy baromfijaik közül néhány tyúkot levágjanak, de bútoraikat és tehenüket nem vihették magukkal. Ezeket Máthéékra bízták, abban reménykedve, hogy talán nemsokára visszajöhetnek. (A biztonság kedvéért két őr éjszaka is vigyázta a házat.)

Reggel újabb teherautó fordult be az utcába, erre pakolták fel a három kijelölt családot. Évikéék előtt sokan gyűltek össze; az asszonyok sírva búcsúzkodtak, a férfiak pedig mogorván hallgattak…mindössze a szemükből tükröződő düh árulta el, hogy valójában mit éreznek. Csak a gyereknépség volt ekkor is lármás, ők még nem tudták felfogni, hogy mi történik körülöttük. Talán egyedül csak Zoli volt hallgatag, mert belül érezte, hogy mennyire fog hiányozni neki kis barátnője.

– Hát ezt is meg kellett érnünk szomszédasszony – borult Erzsi néni Gizike nyakába. – Maguk mindig jók voltak hozzánk, ezt tiszta szívből köszönjük. Vigyázzanak a házra és viseljék gondját Olgának, amíg megjövünk. Majd megírjuk, hogy hova száműztek bennünket.

– Isten legyen magukkal Erzsike – mondta könnyes szemmel Máthéné – Bízzanak a Mindenhatóban, aki minden bajon át tud segíteni bennünket.

Ekkor Zoli odalépett Évike mellé, elővette a zsebéből a nekiszánt gyűrűt, amit még a tavasszal csinált töltényhüvelyből, csak eddig valamilyen okból nem adta át.

– Ez a tiéd – mondta alig hallhatóan. A kislány tágranyílt szemmel nézte az ajándékot.

– Igazi aranyból van? – kérdezte örvendezve.

– Nem…sárgaréz. De én csináltam.

- Te csináltad? Tényleg? Hogyan?

– Nem nagy dolog – vont vállat Zoli – üres töltény van elég, csak egy satu és egy vasfűrész kellett hozzá.

– Köszönöm – rebegte fátyolos hangon Évike. – Nagyon fogok rá vigyázni! Ezt megígérem.

Eközben a katonák felrakták Mézesék kevéske holmiját és elindult velük az autó a városi vasútállomás felé. Az otthonmaradottak hosszasan integettek utánuk, egészen addig, míg el nem tűnt a jármű az utca végi kanyarban.

*

Talán három hét sem telt el Évikéék elhurcolása óta, amikor Máthéék levelet kaptak a csehországi Bilináról. A levelet Erzsi néni írta és ez állt benne:

Kedves Máthé család!

A Jóisten áldását és kegyelmét kérem mindnyájukra. Minket ugyan nagyon megbüntetett az Úr, nem is tudom, hogy mivel érdemeltük ezt ki. Talán mirajtunk nyert igazolást az ének: ”Azt bünteti, kit szeret.” Ebbe aztán belenyugszunk, mert mást úgy se tehetünk.

Mikor kiértünk a városi állomásra, a katonaság másik négy családdal együtt berakott bennünket egy marhavagonba. Olyan hideg volt, hogy majd megfagytunk Szerencsére az egyik család hozott magával egy vaskályhát, aminek a csövét a szellőzőnyíláson vezettük ki,ezáltal egy kis meleget tudtunk csinálni.

Aztán elindult velünk a szerelvény a nagy ismeretlen felé. Mert senki sem tudta, hogy hova visznek bennünket, néha azt hittük, hogy velünk is azt művelik majd, mint korábban a zsidókkal.

A vagonban egy vödör volt a vécénk. Ha megállt a vonat sem engedték, hogy leszálljunk, vízért is csak egy ember mehetett. Négy napig tartó utazás után érkeztünk meg Bilinára, ott szerelvényünket kitolták egy mellékvágányra. Minket meg kiállítottak a rámpára. Aztán jöttek a cseh gazdák és válogattak közülünk. Akiket jó munkaerőnek tartottak, azokat gyorsan elvitték. Akik meg öregek voltak, vagy sok volt a gyerek, azok várhattak a sorukra. Úgy éreztük magunkat, mintha rabszolgavásáron lettünk volna.

Mi szerencsére egy elég rendes gazdához kerültünk. A cseh család udvarában van egy melléképület, abban lettünk elszállásolva. Az uram a tehenészetben dolgozik, én még itthon vagyok a lányokkal. Azt mondják, az ünnepek után nekik is iskolába kell járniuk. Különben fogalmunk sincs arról, hogy mi lesz a sorsunk.

Otthon mi újság van? Maguk hogy vannak? Beszélik, hogy már osztogatják a kitelepítési lapokat azok számára is, akiket Magyarországra visznek. Gizikéék is megkapták már, vagy megsegíti magukat az Isten és otthon maradhatnak? A hat tyúkot, amiket magukra bíztunk, nyugodtan vágják le, szegény Olgával pedig nem tudom mit csináljanak, mert fogalmunk sincs arról, hogy miként alakul az életünk, hogy megengedi-e az Úr, hogy még valamikor hazamehetünk otthonunkba.

Én most be is fejezem, mert Évike is akar írni valamit. Isten legyen mindnyájukkal a viszont látásig: Erzsi

„Sokat gondolok haza, éjszaka is Harcsásról álmodok.A gyűrűt őrzöm…Évi”