EGY RÉZGYŰRŰ TÖRTÉNETE (2. rész)

Szülééknél már többen voltak, amikor beköszöntek. A nagy sarokasztalnál ült már a magas, hajlott hátú Szabó bácsi, aki Sándor bátya barátja volt, s akivel a templomban is külön ültek, mert valami elöljárók voltak. Mellette foglalt helyet Joli néni, a felesége, aki meg egy alacsony, gömbölyű kis asszony volt. Zoli, mikor egymás mellett látta őket menni, mindig arra gondolt, hogy fiatalabb korukban hogyan táncolhattak ezek együtt, mikor az asszony majdnem csak a derekáig ért az embernek. Velük szemben két asszony ült, akiket ő csak látásból ismert, meg Mári keresztanya (aki valójában senkinek se volt a keresztanyja, csak valami különös és bonyolult rokoni kapcsolat miatt hívták így). Ott volt még Böske ángyi is, akit Zoli azért nem kedvelt, mert éneklés közben úgy visított a hangja, mint a kismalacé, ha a farkát húzzák. Mézesék még nem voltak ott, pedig jobban érezné magát Évi társaságában, mint egyedül ennyi felnőtt között. De úgy látszik náluk ma közbejött valami.

Amíg a bibliaóra nem kezdődött el, mindenféléről beszélgettek. Leginkább arról folyt a szó, hogy mióta visszaállították a trianoni határokat, és újra a szlovákok lettek az urak a Felvidéken, nagyon magas lovon érzik magukat. Szabó bácsi nekitüzesedve mondta:

– Odáig merészkednek, hogy a város utcáin azt kiabálják: „Madarski za Dunaj!” Mintha nem mi lennénk itt a jogos tulajdonosok ezer éve, hanem ők, a betolakodók!

Felesége még megtoldotta:

– Adj a tótnak szállást, még ő mutat határt! Ráadásul gyerekeinknek is szlovákul köll tanulni, habár egy szót sem tudnak a tótok nyelvén.

Gizike is bekapcsolódott a beszélgetésbe:

– Ezek ott akarnak aratni, ahol soha nem vetettek – idézte a bibliai mondást.

– A hatalom mindig az erőszakosabbak kezében volt – vélekedett Böske ángyi. – Most sincs ez másként.

Zoli kicsit furcsállotta, hogy így beszélnek, mert ő az utcájukban lakó Semniczki gyerekekkel igazán jól el tudott játszani, pedig ők is szlovákok voltak. Az igazat megvallva, azt se nagyon bánta, hogy bezárták a magyar iskolákat, mert így legalább otthon maradhatott tehénpásztornak.

Végre a házigazda fölállt és leakasztotta a szögről hegedűjét (amit teljesen maga készített, ennek ellenére ugyanolyan volt, mint a bolti, és olyan szépen szólt, hogy öröm volt hallgatni), ezzel elkezdődött a bibliaóra.

Először közösen imádkoztak, majd elővették a Halleluja énekeskönyveket és azokból énekeltek. Az éneklés után a Bibliából olvastak fel sorban egy-egy részt. Voltak, akik nehezen boldogultak az apró betűkkel, de Zoli anyja szépen, folyékonyan olvasott. Mikor befejezte, a várakozás csöndje ült a konyhára, mert hogy ő következett a sorban.

– Zolika, te is olvass – szólalt meg Sándor bátya. A gyerek a fejét rázta, lesütött szemével pedig az asztal alatt kalimpáló lábait nézte. Szüle is biztatta:

– Ejnye fiam, hiszen tudsz te is olvasni, jártál iskolába.

A fiú erre is csak a fejét csóválta és alig várta, hogy már ne vele foglalkozzanak. Nem értette, hogy miért kérnek tőle olyasmit, amit nem tud, és nem is akar teljesíteni. Kínlódását látva anyja sietett segítségére.

– Azt hiszem, Zolika sokat felejtett. Tudják a háború előtt csak egy évet végzett, a front alatt pedig nem jártak iskolába. Most meg, hogy szlovákul kellene tanulni nekik, mi se nagyon erőltettük iskolábajárását. Akartam ugyan otthon tanítgatni, de hiába adtam kezébe a Bibliát, vagy a kalendáriumot, rá se hederített. Azt mondta, százszor szívesebben őrzi a marhákat, mint hogy tanuljon.

– Pedig nem jól van ez így – szólt közbe Sándor bátya. – Mire ez a gyerek felnő, már többre lesz szüksége annál, mint hogy meg tudja különböztetni a búzát a rozstól. Én azt mondom, járassátok szlovák iskolába, azzal is csak több lesz, ha egy nyelvet megtanul. Aztán alkalmasint majd én foglalkozok vele, talán nekem szót fogad.

Szabó bácsi a tőle megszokott tudálékossággal vette át a szót:

– Figyeljetek a szavamra! A tótok majd megoldják ezt a gondotokat is. Beszélik, hogy hamarosan úgy szétszórnak bennünket, mint a szél a pelyvát. A Szudétaföldről már több milliónyi németet űztek el, minek következtében hiányzik ott a munkáskéz. Bennünket szánnak oda, majd meglátjátok! Mert ha így, együtt vagyunk, félnek tőlünk.

– Ezt nem tehetik meg velünk – mondta kétségbeesve Máthéné. – Hiszen mi itt születtünk, őseink is itt éltek ezer éven át, ez a mi hazánk, a mi otthonunk.

A házigazda ekkor kézbevette hegedűjét, és zenei kísérettel énekelni kezdte Vargha Tamás: Beh régen vérezel…című költeményének első három versszakát:

Beh régen vérezel, szegény magyar,

Fegyvernek éle, s bűnöd átka mar.

Remegve kérdem: Tán már el se jő

A gyászos múlt után a jobb jövő?

De Jézusom szelíd-feddőn felel:

Kicsiny hitű, miért kételkedel?

Én úr vagyok vész és vihar felett,

Hozzám kiálts, magyar, s megmentelek.

Hozzá kiálts magyar, s megment az Úr,

S a réginél, meglásd jobb lesz az új,

Csak bűnös, önző, tépett életed

Megváltó Jézusod kezébe tedd.

Az ének annyira meghatotta a jelenlevőket, hogy többen a szemüket törölgették. Zolit is megérintette a szép ének. Valami különös bizsergést érzett a szíve táján; talán először ébredt magyarsága tudatára.