EGY RÉZGYŰRŰ TÖRTÉNETE (1. rész.)

 

 

Máthéné föltűrte ruhája ujját, jobb kezével belenyúlt a moslékos vödörbe és maricskálni kezdte a főtt krumplit.

– Tyű, a fene egyen meg, de forró vagy! – mondta, de abban a pillanatban ijedten körülnézett, hogy fia, a tíz éves Zoli nem hallotta-e meg, ami kicsúszott a száján. Szerencsére a gyerek az ablaknál babrált valamivel, nem figyelt oda. Az asszony rájött, hogy vigyáznia kell minden szavára, mert Zolika a múltkor is megkérdezte, amikor a „rossebbel” etette a tyúkokat:

– Anyu, mi az a rosseb?

Nem tudta hirtelenjében, hogy mit feleljen, hát azt mondta:

– Az egy csúnya szó.

A fiú ezen elgondolkodott, aztán mint aki hirtelen rájön a dolog nyitjára, felkiáltott:

– Ahá! Hát azért kell maguknak annyit imádkozni!

– Miért mondod ezt? – kérdezte megütközve az anyja.

– Mert így kérnek bocsánatot az Istentől a sok csúnya beszédért.

„Hogy mik nem jutnak eszébe ennek a gyereknek” – gondolta magában az asszony, de jobbnak látta, ha nem feszegeti tovább ezt a kérdést. Egy marékravaló sót is dobott még a moslékba, korpát majd a kamrában hint rá és úgy önti a disznók elé. Az ajtóból még visszaszólt fiának:

– Zolika, szaladj át öregszülédhez, kérdezd meg tőle, hogy lesz-e este bibliaóra.

– Már megint én? – nyafogott a gyerek.

– Ne járjon annyit a szád, hanem igyekezz! – mondta Gizike és becsukta maga mögött az ajtót. Zoli azonban még akkor is a gyűrűt fényesítgette smirglipapírral, amikor anyja belépett.

– Még most is itt vagy? Eriggy azonnal!

Máthéné, mert a gyerek csak nem akart megmozdulni, kötényébe törölte moslékos kezét és mérgében valósággal kilökte gyermekét az ajtón. A fiú a kertek alatt ment, mert arra rövidebb volt az út, meg már a sarat se kellett dagasztani, mióta a tavaszi nap fölszárította a földet. Nem is nagyon értette, hogy miért nem fogadott rögtön szót az anyjának, hiszen szívesen járt szüléékhez, mert náluk mindig talált valami érdekeset. Az ereszük alatt egy öreg dobos szelelőrosta állt, már rég nem használhatták, mert a tyúkok jártak bele tojni. Ennek a rostának a tetején, akárhányszor csak belenézett, mindig talált pár szem diót. Nem tudta, hogy miként lehetséges ez, mikor ő mindig megeszi, ami benne van.

Amint szüléék háza elé ért, kocsizörgést hallott az utca vége felől. A szürkéket már messziről megismerte.

– Sándor bátyám! – kiáltotta és futott, ahogy csak a lába bírta. A kocsi megállt, a fiú nagybátyja mellé telepedett az ülésdeszkára és átvette a gyeplőt. Nagyon szerette a lovakat, már egészen kicsi korában föl mert ülni a hátukra. Sajnálta, hogy nekik csak ökreik vannak, azokon pedig nem lehet lovagolni. Kedvelte Sándor bátyát, anyja testvérét is, igaz, ő is szerette nővére egyetlen gyermekét. Neki nem volt családja, Zoli egyszer meg is kérdezte tőle, hogy miért nem nősül meg? Elmesélte, hogy huszonkét éves korában már volt menyasszonya, csak a mátkaságnak egy baleset miatt vége szakadt. A cséplőgépet húzták át kézierővel a szomszédos portáról, s mert markos legény volt, ő fogta a rudat. Nem figyelt eléggé, ezért az egyik kerék előbb ért a mesgye barázdájába, és a rúd olyan erővel vágta oldalba, hogy nyomban vért hányt. Ezt követően sokat betegeskedett, hát nem nősülhetett meg. Most meg már koros a családalapításhoz, meg aztán minek is? Jól megvannak ketten a szülével.

Zoli segített kifogni a lovakat, leszedte az istrángokat, aztán benézett a házba. Nagyanyja vacsorát készített, a konyhában kellemes illatok terjengtek.

– Hát meggyüttél? – kérdezte szüle. – Anyád küldött?

– Kérdezteti, hogy lesz-e ma este bibliaóra.

– Hogyne lenne – mondta az öregasszony, és apró kis lépésekkel szaladt az asztaltól a sporhelthez, hogy egy marék torsokot dugjon a tűzre. Érdekes– gondolta Zoli – hogy szüle mindig fut a konyhában, mintha nem tudom milyen sürgős dolga lenne, pedig már öreg. Biztosan így szokta meg, amikor fiatalabb volt.

– Hánykor lesz?

– Hánykor? Hét után szokott lenni mostanában, hogy már hosszabbak a nappalok.

– Jó, én akkor megyek is – mondta a fiú, és indult kifelé az ajtón. Nagyanyja azonban utánaszólt:

– Hová mégy? Tedd le azt a kabátot magadról, oszt várd meg a vacsorát. Hiszen szereted: csirke. Csak kiszaggatom ezt a haluskát, nos kész is.

Zoli nem kérette magát, mert a csirkepaprikás volt a kedvence. Különösen a combját szerette, meg a zúzáját... a mellét, hátát mindig a szülei fogyasztották el. Tudta ezt szüle is, és amint leszűrte a tésztát, egy mintás bádogtányérba, ami az övé volt, mindjárt szedett is neki. Élvezettel nézte, milyen jó étvággyal eszik unokája, még biztatta is:

– Egyél fiam, nőjj nagyra!

Pedig a gyerek nem szorult biztatásra, úgy evett, mint a sáska, egykettőre befalta a vacsorát.

– Aggyak még?

– Elég volt szüle – válaszolta a fiú, pedig tudott volna még enni, de arra gondolt, hátha nekik nem jut elég, ha eleszi előlük. Mikor felcihelődött, nagyanyja adott még neki egy szelet dióskalácsot.

– Nesze, jó lesz az útra.

Egészen hazáig futott, de így is elkésett: Mikor belépett, szülei éppen végeztek a vacsorával. Apja már többször megszidta, ha elmaradozott, a múltkor nem is engedte vacsorázni, azt mondta: egyen ott, ahol eddig volt. Pedig csak a réten rúgták a labdát a Semniczki gyerekekkel.

– Hol a fészkes fenében jártál? – kérdezte most is szigorú tekintettel. Zoli igyekezett kibújni a komolyabb felelősségrevonás alól, ezért gyorsan felelt:

– Már ettem a szülééknél – s nyomban leült a sámlira, jelezve ezzel, hogy már nem kér vacsorát.

– Mit ettetek? – érdeklődött az anyja. A gyerek szeme felcsillant a mentőövnek szánt kérdésre.

– Csirkepaprikás volt galuskával.

Máthé megtörölte kezefejével stuccolt bajuszát.

– Mifene. De jól megy nekik, hogy már hétközben is csirkét esznek!

Felesége értette a célzást, fájlalta, hogy az ura mostanában mindig az ő családját becsmérli. Nem tetszik neki, hogy odajár, pedig a dolgát idehaza is rendesen elvégzi.

– Sándornak születésnapja van, azért vágott csirkét idesszülém.

Férje erre mérgesen legyintett:

– Születésnapja? Nekem mikor van születésnapom, azt mondd meg!

Hogy nem kapott választ, folytatta a dohogást:

– A trakta miatt esz oda benneteket a magatoké, nem az imádságér. Mintha itthon nem ehetnétek, amennyi csak a bendőtökbe fér!

Felesége, Gizike a békességet kereste, amúgy is unta már az ilyen semmiségek fölötti csatározást, hát igyekezett elterelni a beszélgetés fonalát.

– Osztán nem is mondtad – szólt a gyerekhez – hogy hánykor lesz?

A fiú kapott a szón, mert attól tartott, hogy szülei közt megint elkezdődik a perpatvar, ami rosszabb volt neki, mintha őt bántanák.

– Azt mondta szüle, hogy hét óra felé.

– Akkor sietnünk kell! – szedte össze cókmókját Máthéné.

– Aztán nehogy az éjfél vessen benneteket haza, mer be nem gyüttök! – mondta fenyegetően a ház ura. Felesége ezt a megjegyzést is elengedte a füle mellett. Összekapták magukat és elindultak. Most a sötétedés miatt az utcának mentek. Zoli már többször volt bibliaórán anyjával, de apja soha nem ment velük, ezért megkérdezte:

– Apu miért nem jár bibliaórára?

– Nem igen szeret imádkozni. Templomba is csak karácsonykor és húsvétkor megy – mondta az asszony, kerülve a bővebb magyarázatot.