HÁBORÚS KARÁCSONY

Ezzel a kis történettel szeretnék minden Családtagomnak, Rokonomnak, Ismerősömnek áldott, békés KARÁCSONYT kívánni!

1944. szeptemberétől folytatódott ugyan a tanítás a komáromi iskolában, de ez az év már szinte teljesen a háború jegyében telt el. Ősz kezdetétől ugyanis szinte már minden nap volt légiriadó. Mi gyerekek– akik kezdetben még élveztük is a szirénák vijjogását, számolgattuk a kötelékekben repülő, magasban fényes kis pontként csillogó repülőgépeket, körülöttük a légelhárító ágyúk lövedékeinek füstpamacsaival – is kezdtünk belefáradni az állandó készenlétbe, a ruhástól alvásba, a bunkerba futásba. Éjszakánként legtöbbször a Duna másik oldalán levő olajfinomítót és timföldgyárat bombázták. (Azért éjszaka, mert a sötétben a gépek nem látszottak, a légelhárítás csak vaktában lövöldözött rájuk, azok viszont az általuk ledobott több száz „sztalingyertya” fényénél jól látták a célpontot. )
Aztán decemberben a harc moraja – mint távoli égzengés – egyre erősebben hallatszott. Huszonharmadikán parancsot kaptunk, hogy azonnal hagyjuk el lakóhelyünket, mert Kisizsa stratégiailag olyan fontos helyen feküdt, hogy számítani lehetett ott a harcok elhúzódására. Édesapám a két süldőt azonnal levágta, aztán másnap a szarvasmarhákat és a legszükségesebb holmijainkat rokoni segítséggel Izsára vitte a nagymamáékhoz. Mi gyerekek pedig édesanyánkkal gyalog indultunk neki a hét kilométeres útnak. Szegény édesanyánk csak nehezen tudott elszakadni otthonunktól, sajnálta, hogy sok mindent: bútorzatot, egyéb berendezési tárgyakat, ólakat, takarmányt ott kellett hagyni a nagy bizonytalanságban. Nekünk meg az járt a fejünkben, hogy mi lesz a padláson elrejtett karácsonyfával? (Mert akkor már mi kisebbek is tudtuk, hogy a fát szüleink szerzik be, csak valahova mindig eldugják előlünk.) Addig ugyanis – akármilyen szegénység volt is – soha nem múlhatott el karácsony karácsonyfa és ajándékok nélkül. Meg a tűzhely melege nélkül. S most ott bandukoltunk, mint a kivert kutyák Izsa felé a csillagfényes szentestén.
Félúton járhattunk, amikor megszólaltak a városi szirénák. Egy ideig tanácstalanul álldogáltunk, nem tudtuk, hogy mitévők legyünk, hiszen édesapánk, aki mindig tudta, hogy mit kell csinálni, nem volt velünk. Végül édesanyánk úgy döntött, hogy befúrjuk magunkat egy közeli szalmakazalba, a kisebb szilánkoktól talán az is megvéd bennünket. (Öcsémet, a legkisebbet azért testével takarta.)
Hamarosan egy repülőgép zúgására lettünk figyelmesek. A kis gép két kört írt le a város fölött, majd keleti irányban távozott. – Odanézzetek! – kiáltotta a nálam három és fél évvel idősebb testvérem, Jóska.S csakugyan volt mit nézni: a magasból, méltóságteljes lassúsággal egy szépen kivilágított karácsonyfa ereszkedett lefelé. – Jé, karácsonyfa! – suttogta meghatottan nővérem.
Vajon honnan jött? Ki küldte azon a vérzivataros szentestén? Máig megfejthetetlen rejtély ez számomra. Akkor, nyolcévesen mindenesetre megerősítést kaptam arról, hogy a Jézuska nemcsak a jóban, hanem a bajban is velünk van.