EGY RÉGI DECEMBERI EMLÉK

-Papa meséit álmodtam-

Ahogyan a hideg téli este eljött, mindig nagy várokozással kucorodtunk mi gyerekek a kemence padkájára, mint a homoki verebek. Számunkra a nap legfényesebb eseménye következett, amelyre hajnalhasadás óta izgatottan vártunk. Egész gyermeki lényünk átszellemült, amikor a felnőtteknek való egész napos segédkezés után a nagypapánk megtömte a csibukját, és mesélni kezdett. Én már az estebédkor, az ebédből megmaradt paprikás puliszka kanalazásakor is erre a pillanatra vártam, talán jobban is, mint a többi gyerekek…

Papa felszálló pipafüstje, a kemence melege, ősz szakálla és barnára cserzett gyönyörű magyar orcája, egy olyan elmúlott világot idézett meg bennem, amely számtalan örömöm forrása a mai napig is, pedig jó papám negyedfertály évtized óta a Hadak Útján jár.
Anyuka is megtörölte munkában megfáradt kérges kezét és apuka is a lócára ült, hogy meghallgassa idős édesapja szavát. Nagy sóhajjal kezdett bele az „öreg” az éppen aznapi nekünk szánt regéjébe:

-Történt bizony, nagyon régen- mikor István király sarkantyúzta az országot-, hogy két hadura is volt Hunniának, mán pedig apa és fia. Hírösök voltak nagy természetükről, de igazságos létükrül is. Az atya neve Doboka törzsfő volt (régi szokás szerint) a fiát mög Csanád vezérnek nevezte, az aki mögmerte egyáltalán szólítani. Doboka uraság Tétény vezér véribül való volt és nemzetségének gyökerit Atilla király udvaráig vezetik. Hát ez a hadúr vót, akit István nagy haddal a rokonára, az erdélyi Gyulára küldött, hogy amaz hajtson fejet előtte. Ez meg oszt, csak úgy kegyelmezett meg a Gyulának, hogy az férjhöz adta a lányát hozzája, hogy ebura rokonságba kerüljön vele, mög a királlyal. De mostan nem rúla fog a beszéd esni- akkoriban Hunnia földjét megosztva uralta több „kiskirály”- hanem az apján is túltevő Csanád vezérről…

…és az idős csak mesélt-mesélt…

Ahogyan a történetének végére járt, mi kölkök valamennyien csak tátottuk a szánkat és nagyokat pislogtunk. Nagypapa pipája is kialvó félben volt már, és a kemencében a rőzse is csak parázslott.
Én mertem csak megszólalni jó sokára majd:

Papa! Drága papa! És mi lett Csanád vezér utódaival?

Az „öreg” búsan nézett maga elé és halkan-ahogyan még nem hallottuk; végtére is elmosolyodott, és elcsukló hangon beszélt:

Kicsiny gyermek! Azok nem vesztek el, itt vannak közöttünk és híven tesznek a hazáért. Pajzsukon, azóta is ott a kardos oroszlán. Csendben várják ki sorsukat, hogy lelkükben térjenek vissza, Doboka és Csanád vezérek. Oszt a birtokuk? Nem csak, hogy volt, hanem örökre is lesz Csanád-vármegye, és az ő apjáról elnevezett Doboka - vármegye. A Trianoni gyalázat vette el tőlünk, magyaroktól a nagyját, de a szívünkben őriznünk kell az emlékét! Ami a miénk volt, az egyszer visszatér! - ennyit mondott a papa, majd felállt, s mi vele álltunk fel családostul.

Hej, a szép szavak után együtt nyeltük a könnyeket, felnőttek és gyerekek.... Régen volt, talán igaz sem volt…beh’ bizony, jó volt újra felidézni!

-zcsf-