Vasárnapok (és Advent 2).
 

A vasárnapok a legnagyobb nehézségek közepette is másak voltak, mint a hétköznapok. Nem feltétlenül azért, mert vasárnapokon általában munka- és tanítási szünet volt és nem kellett dolgozni, hanem azért is, mert a családok ilyenkor együtt lehettek. Az Édesapa is végre otthon (ha nem éppen börtönben ült), az Édesanya is fürgén rakta a fát a sparheltra és főzte órákig a szerény ebédre valót, mert akkor még nem volt sem palackos, sem vezetékes gáz a vidéki házakban. Kútról kellett a vizet cipelni, nagy fazékban melegíteni külön a főzéshez, külön a mosdáshoz. Jó meleg volt vasárnap délelőtt, ha került tüzelőre való. De nem is ez adta meg a vasárnap lényegét, hanem az együttlétnek valami olyan formája, ami hangtalan kovászként forrasztott egybe családot, felnőtteket és gyerekeket egyaránt.
Emlékszem, akkor lopva jártunk a templomba. Kisvárosban mindenki mindenkit ismert, templomba csak titokban, nagy kerülőkkel járhattunk, mert a „klerikális” jelző bizony sokszor a családfő állásába került. A gyerekek az oltár előtt álltak, balról a kislányok, jobbról a kisfiúk, a szülők meg általában egészen hátul, közel a kijárathoz és fürkészve néztek körül vannak–e vizslató-besúgó tekintetek, akik másnap már tudósítanak illetékeseknél az eretnek cselekedetről. Sőt! Rendszerint legalább 5 perccel a mise vége előtt kiléptek a felnőttek, s valahol 2-3 sarokkal távolabb találkoztak a gyerekeikkel és mentek együtt hazafelé, lehetőleg még nagyobb kerülővel, vagy éppen az akkor még egyetlen kisvárosi sétáló korzón át, a Piac téren keresztül. Akkoriban volt ünnepi ruha, meg hétköznapi ruha. Igaz, az ünnepi ruha túl sokban nem különbözött a hétköznapitól, legfeljebb díszesebb kendőt, vagy a szebb időket látott kopott kalapot öltötték fejükre az asszonyok, és a férfiak is az e napra szépen kikefélt kalapjukat biggyesztették fejükre a micisapka helyett. Ez emplomba járástól függetlenül így volt szokás. Mi gyerekek pedig csak az e célra spórolt cipőpasztával hetente egyszer fényesre suvickolt, nagyobb testvérektől vagy rokongyerekektől örökölt cipőnkben, és fehér masnikkal a copfunkba díszelegtünk a miséken.
Nem is tudom, hogy ez miért ötlik ma fel, hiszen hány évtizede történt mindez, és legjobb esetben csak néhány kor- és sorstársam emlékeit tudom felrázni, vagy talán a még régi történeteket most is érdeklődéssel hallgató fiatal korosztályét. Végtére is csak érzékeltetni akartam, hogy akkor nagy nehézségek közepette szívből és odafigyeléssel áldoztunk egymásnak és az ünnepnapnak. Szülő a gyermeknek, testvér a testvérnek, ember az egy gyökérzetű embernek és ember a Feljebbvalójának. Az ember az Istennek. Az ember a Várakozásnak! Mindenki mindenféle-fajta Várakozásnak. Hívő a Megváltónak, hitetlen a jobbnak, talán a gonosz is, valahol a szíve mélyén a saját rosszasága jobbá válásának eljövetelére várva.
A tisztelet mindenkitől mindenki felé, ma oly avítt és nevetséges és mégis: a mai napig is ezek a régi, ódivatú reminiszcenciák táplálják az ember lelkét, egyéniségét. Most, amikor a Várakozás második vasárnapját írjuk, a pápista a protestáns püspök szép beszédét idézi: a kis Advent egy nagy Adventnek az eljövetele. Bízzunk ebben, mint amikor abban is bíztunk, hogy majd egyszer nem kerülő úton jövet, majd igazi családi asztal melegénél és gőzölgő étel mellett, ünnepi ruhában és ünnepi lélekkel ülünk le együtt és hívjuk:
„Áldd meg amit adtál nékünk”.
 

(GundyS, 20161204)