Most, hogy itt hagyott bennünket a magyar labdarúgás legnagyobb csillaga, egy több mint ötvenesztendős emlék jut eszembe. Dombóváron voltam diák az ötvenes évek elején. Nagyon szerettem futballozni, ezért elsős középiskolásként rögtön jelentkeztem a Fáklyába, amely a tanárok és a tanulóifjúság közös csapata volt. Szorgalmasan rúgtam a labdát a többiekkel együtt Vincze Jani bácsi edző keze alatt, mígnem egy kötelező sportorvosi vizsgálaton szívbillentyű-tágulás miatt – legnagyobb szomorúságomra – el nem tiltottak a sportolástól.
Azonban a foci iránti érdeklődésem továbbra is töretlen maradt, úgyhogy a csapat minden meccsén ott voltam, sőt drukkerként gyakran vidékre is elkísértem volt sporttársaimat. 1954 áprilisában egy otthoni győztes meccs után így szólt hozzánk Jani bácsi:
– Május 5-én Pécsen játszik edzőmérkőzést a magyar válogatott Baranya megye válogatottjával. A minap beszéltem Buzánszkyval (aki tudvalevőleg Dombóvárról került Dorogra, és lett a válogatott oszlopos tagja, ezáltal jó barátságban volt edzőnkkel), ő hívott, hogy minél többen menjünk el a meccsre. Utána a Nádor szállóban lesznek, ott találkozhatunk is. Úgyhogy tollat és papírt hozzatok magatokkal, ha autogramot akartok kérni.
Az ezt követő napok lázas várakozással teltek. Izgatottan vártuk, hogy végre szemtől szemben találkozhassunk kedvenceinkkel, akiket mi valóságos félistenekként tiszteltünk. (Annak ellenére is, hogy zömmel csak alig hét-nyolc évvel voltak idősebbek nálunk.) Május ötödikén aztán mi húszan-hu-szonketten is ott szorongtunk a zsúfolásig megtelt pécsi stadionban. Élvezetes játék alakult ki a két csapat között, a baranyaiak, úgy tűnt, hogy szinte egyenlő ellenfelei voltak az Aranycsapatnak, akik talán már a közelgő svájci világbajnokságra tartalékolták erejüket. Hozzávetőleg fél óra telhetett el a mérkőzésből, amikor Puskás egy távoli szabadrúgásból pompás gólt szerzett. Ezt követően azonban akkora felhőszakadás zúdult a pályára, hogy a bíró kénytelen volt lefújni a mérkőzést.
Mi úgy döntöttünk, hogy szárítkozni beülünk egy moziba, mert csuromvizesen mégse mehetünk egy első osztályú szállodába. Mikor úgy-ahogy rendbe szedtük magunkat, bevonultunk a Nádor halljába, ahol az asztaloknál ülve vagy állva sorra ráismertünk bálványainkra. Én mindenekelőtt legnagyobb kedvencemet, Kocsist kerestem, akinek a mozihíradókban látott felhőfejesei és hanyatt vetődve-ollózva rúgott góljai óriási élményt jelentettek számomra. Hamarosan sikerült is ráakadnom: egy sarokasztalnál sakkozott Tóth II-vel. Jó páran körbevettük és néztük a parti alakulását. Egyszer aztán olyat lépett „Kocka”, aminek láttán meghűlt a vér ereimben.
– Ezt kár volt meglépni! – szaladt ki a számon. Kocsis hallotta a megjegyzést, de nem fordult hátra. Pár lépés után aztán a feláldozott futó helyett egy bástyát nyert. Ekkor hátrafordult és így szólt:
– Ugye, hogy nem volt kár?
Közben eszembe jutott, hogy ideje lenne autogramokat kérnem, mielőtt még elvonulnak a játékosok vacsorázni. Elővettem hát a füzetlapot, és sorra jártam az asztalokat. Már jó páran teljesítették kérésemet, ám mikor Lóránthoz fordultam, a centerhalf azt mondta:
– Ilyen cetlire nem írom rá a nevem.
Leforrázva oldalogtam el, azon törtem a fejem, hogy mitévő legyek. Rövidesen aztán megtaláltam a megoldást: az utcai dohányárusnál vettem egy Pécs főterét ábrázoló képeslapot, megcímeztem nővérem címére, Paksra, és ezt vittem mindjárt Puskás Ferenchez, a kapitányhoz. Mikor a „száguldó őrnagy” kézbe vette a lapot, és meglátta a címzést, megjegyezte:
– No, hadd örüljön a kislány! – és odakanyarította a nevét. Bátortalanul mondtam ugyan, hogy a nővéremről van szó, de erre már oda se figyelt, folytatta a beszélgetést asztaltársaival. Ezeknek az autogramoknak azonban – sajnos – utóéletük is van. A cetlit (elég botorul) igazolványtartómba tettem, és magammal hordtam. Egy alkalommal – már a hetvenes évek elején – elhagytam a pénztárcaként is funkcionáló igazolványtartót. Mikor megkerült, minden benne volt – csak az Aranycsapat aláírásait tartalmazó papírlap hiányzott. Az üdvözlőlapot pedig fiamnak ajándékoztam, amikor középiskolás lett. Mivel maga is sportolt, nagy becsben tartotta ezt az ereklyét: kitette a szobája falára, az íróasztala fölé. Arra nem számított sem ő, sem pedig mi, szülők, hogy az ablakon betűző nyári napfény olyannyira elhalványítja az aláírásokat, hogy közülük egyik-másik (köztük a legértékesebb, Puskás Öcsié) majdnem olvashatatlanná vált. Azóta jobb és biztonságosabb helyen tartjuk ezt a számomra kedves emléket.
Tóth Dénes, Vörs