Hazajáró ösztöneim

Haza kellett mennem, mert már egy hónapja nem voltam otthoni földön, és ilyenkor aztán nagyon hangosan küldi az embert a szíve. Most különösen jó volt, mert hívtak is és én örömmel mentem. Sajnos már nincs saját küszöb amit átléphetnék, mert a gyerekkori tetőket elfújta felőlük a szél és csak a városszélt lezáró kovácsoltvas temetői kapu maradt. Most muszáj volt onnan is tovább gyalogolni mindenhová, beszívni a régi városi illatot. Mert minden városnak, utcának, ugyanúgy ahogy a házaknak és a szobáknak speciális és kizárólagos illatuk van. Mást érzek az Erzsébet utcában, mást a Kölcseyben, megint mást a Szuhay dombon, vagy a Kertvárosban, vagy éppen a hajdani gimnáziumom környékén, ahol a fák még nagyobbra nőttek és a diákok és a közém ékelődött éveknek száma egyre jobban tágul. És én mentem, ahová csak vonzott a novemberi napsütésből merítkező, a csupasz védtelenségemet gyógyító erőforrások sokasága, amiből egy időre megint szilárd védfalat tudok építeni legalább egy kis időre. Nem engedhetem beomlani a régi otthon melegének mára már futóhomok emlékét.
Hogy is ne jutott volna eszembe Erich Knight: „Lassie hazatér” c. regénye.
Egy yorkshire-i falucskában élt a munkanélküli bányász családjában a fiúcska, a kis Joe és a gyönyörű skót juhászkutya Lassie, mélységes ragaszkodó szeretetben és barátságban a kisfiúval. Az elviselhetetlen nyomor, amiben már a család mellett a kutyának sem jutott semmi, arra kényszerítette az Édesapát, hogy eladják Lassiet. A kisfiú szíve összetört, hogy meg kellett válni kutyájától de nem bírt felejteni. Minden óra, hét, hónap csak Lassie hangját visszhangozta és a kis Joe csak várt a csodára.
Lassie 400 mérföldnyire távol fel északra került el szeretett kis gazdájától, majd sok kudarccal-teli kísérlet után végre meg tudott onnan szökni. Nehézséget, éhséget, csonttörést leküzdve, golyó ütötte sebbel vándorolt, futott, vagy éppen vonszolta magát dél-felé. Keresztül-kasul a skót hegyvidék erdeiben, át a vízmosásokon, a vadcsapásokon, éhezve kóborolt, hogy visszajusson gazdájához a 12 éves Joehoz. Egyetlen cél éltette a sokszor már alig dobbanó szívet: haza a kis bányászfaluba, ahol őt szerették és várták. Várták, ahogy csak a tiszta szívű gyermek tudja várni a szeretett négylábú társat.
A gyönyörű skót juhász kopottan, rongyos szőrrel, piszkosan, lucskosan, éhezve, fázva, kimerülten vonszolta magát, míg a hóvihar lepte otthoni tájra a messze északi skót földről haza nem ért, míg nem karácsony estéjén összeesett a célban. A célját soha nem adta fel. Haza, haza! Ösztönei azt parancsolták, hogy HAZA! Végül ölben, a szeretet forró leheletével térítették életre kis barátai.
Be is fejeződik ezzel a történet, hiszen fő mondanivalója a harc. A harc egy célért. És mi a cél? A haza, az otthon, a szeretet vonzása, mert ahol a haza, ott az igazi otthon, ott ahol a szeretet ugyan szegény köntösben jár és éhezik, ugyanakkor senkinél-semminél nem táplál és nem melegít jobban.
A szív meglágyul a történeten és óhatatlanul az állati ösztönt az emberi ösztönhöz hasonlítja. Melyiknek nagyobb a honvágya? Melyiket tartja bilincsben a szeretet erősebben? Akit várnak, vagy aki küzdve maga is vár?
Sokakat kényszerít, másokat egyáltalán nem kényszerít a sors az otthon elhagyására, de mégis elmennek maguktól, elhagyják az otthont.
Gondoljanak arra, hogy Lassie bizony hazatért. Igaz, ő csak egy kutya volt….

(GundyS, 20161121)