Mégis, kinek az élete?” (Ezt is tudom, de mégis mondom..)

„Az élet szép és bármit is juttat neked a sors, ne felejts el élni. Élni az egyik legritkább dolog a világon, mert az emberek többsége csak létezik". - ezt írta Marcus Aurelius, akinek bölcsessége számomra Senecaéval vetekszik.
Ez akkor jutott eszembe, amikor tudomásomra jutott, hogy egy rákos ismerősöm nem akar tovább élni, nem hajlandó az orvosi kezelést igénybe venni. Pedig minimum 50% esélye lenne még a borúlátó statisztikák szerint is- a gyógyulásra- és ez nem kicsi probabilitás.
Vezethet-e az élet megtagadása egy olyan véghez akkor, ha nem is próbál meg bármit is tenni, próbálkozni, világosan látni? Csak azért, mert nincs elegendő hiteles információja, tudása, s azt hiszi, hogy menthetetlenül beteg? És még nagyobb a döbbenetem, hogy nem küzdelemre szólítják az embertársak, hanem siratják. Nyilvánosan hangosan könnyeznek érte, ahelyett, hogy keményen megráznák és észérvekkel meggyőznék.
Amikor se nem hallunk, se nem látunk, se nem beszélünk..csak azt hisszük, hogy hátat fordíthatunk a nagyvilágnak, lerombolhatunk mindent, ami volt, és a fals méltóság képébe burkolózva egy méltatlan struccpolitika követőjeként a helyesnek vélt meggyőződés tudatában elvetjük az életet. Lehet ezt? Nem a MI felelősségünk is? Tudom, ez egy olyan feloldhatatlan probléma sok embernél, mint a fény érzékelésének megítélése a vak és a látó esetében.
A látó nem tudja, hogy milyen a vak fénye, és a vak nem tudja, hogy milyen a látó igazi sötétsége.Egyik sincs a másik helyzetében.
Küldjünk a szükséget érzőnek egy útmutató fény-nyalábot, amit ő maga képes megérteni és elfogadni! Követni is, mert az ÉLET egy új -bár rögös- igenlése ezt kívánná. Méltatlan a cél és próbálkozás nélküli hátrafordulás.
Aztán, hogy elfogadja-e...nem tudom. A mi felelősségünk, hogy tanítsuk meg az embereket elfogadni és mi is legyünk megértők, hogy vannak sokan, akiknek az elfogadást is tanulni kell.
Meg kell próbálni ezt is tanítani.
 

(GundyS, 20161112)