Édesanyám emlékeiből
 

Izsát zömmel katolikusok lakták, református család talán csak ötven-hatvan volt. Azért templomot és iskolát tartott a gyülekezet, mert jórészt módos gazdák voltak. Pap csak ritkán járt ki Komáromból, jeles ünnepeken úrvacsorát osztani, vagy keresztelőre, esküvőre, temetésre. Így hát vasárnaponként a rektor úr tartotta meg az istentiszteleteket. Ez elé a tanító úr elé jártam én hat évig iskolába, meg a három ismétlőt is nála végeztem.
Alacsony kis ember volt a rektorunk, a lánykákat kedvelte, de a rossz fiúkra haragudott, különösen, ha nem akartak neki szót fogadni. Még legényember volt, amikor hozzánk került. Hogy ne kelljen száraz koszton élnie, a hívek úgy határoztak, hogy minden nap más család főz számára ebédet. Jól élt, mert mindenki ki akart tenni magáért. Meg azt is tudták, hogy finnyás, nem mindent eszik meg. A mákos ételeket például ki nem állhatta. Eleinte T. Andrist küldte el az ebédért, mert más hasznát az iskolában úgy sem igen vette. Ha ugyanis felszólította, Andris csak ennyit mondott:
– Rektor uram, izzadok.
– Én is, mikor téged tanítalak, Andris – válaszolta a rektor úr. Mikor megérkezett a fiú az ételeskosárral, megkérdezte tőle:
– No, mi az ebéd Andris?
– Mákos tészta – felelte a fiú.
– Jól van, edd meg, Andris.
Másnap megint mákost jelentett Andris gyerek, hát ekkor is ő ehette meg az ételt. Mikor azonban harmadnap is ez volt a válasz, a rektor úr gyanút fogott.
– Mutasd csak! – mondta, s nem is csalódott megérzésében, mert csirkepaprikás volt az edényben. Csínytevéséért jól elnáspángolta a mihaszna kölköt, s máskor nem őt küldte az ebédért.
Egyszer meg a rektor úr magához kérette a presbitereket, hogy jó lenne egy közös magtárt építeni. Elmondta előttük, hogy akinek fölösleges gabonája terem, az bevinné, akinek meg nem elég egész évre a kenyérnekvaló, az kivinne belőle, hogy ne kelljen dupla áron megvennie tavaszkor. Ezt úgy egyenlítené ki, hogy minden mázsa után vinne 5 kiló kamatot az újból.
Tetszett az egyházfiaknak az ötlet, csak a magtár felépítése okozott némi gondot. Mert anyagra még csak telt volna az eklézsia pénzéből, de a fuvart és a kézimunkát a híveknek kellett vállalni.
– Emiatt ne legyen gondja rektor uramnak – szólt az egyik presbiter. – Ha ló köll, ott a komámuram, ha ökör köll, itt vagyok én.
El is készült a magtár és annyira bevált, hogy később már nem csak a felekezetbeliek használták, hanem az egész falu.