November 1. az egyéni fájdalomnak, - november 4. a nemzet fájdalmának napja. De a nemzet egyénekből áll, ezért mindenkit érintenek ezek az emléknapok.

Elvesztettünk valakit, aki közel állt hozzánk, aki hozzánk tartozott, akinek hiánya űrt hagyott, aki pótolhatatlan. Ezt a veszteséget még az idő múlása sem tudja kárpótolni. Megmásíthatatlan.

A másik veszteség, az ország gyásza, mindenkit érint, aki ebben az országban él. Akkor ott, november 4-én, elvesztettük mindazt, ami egy népet országgá teszi. Elvették az alig megszerzett szabadságot, az alig megélt önállóság örömét, a jövőbe vetett reményt. Odataszítottak bennünket, ahonnan nem lehet látni semmit, ahová azokat taszítják, akik megszűntek önálló életet élni. Akiknek el akarják venni a gondolatait, a vágyait, az eszményeit.

Egyet azonban nem tudtak azok. Nem tudták, hogy itt, ebben a hazában, nem csak megalkuvók, árulók, hazájukat Júdásként eladni akarók élnek. Ebben a hazában olyanok is vannak, akiknek egyéni sorsuk összefügg a nemzet sorsával, akik ennek szellemében gondolkodnak és élnek. Akiknek nem mindegy, hogy mi történik ebben az ezer évesnél is régebbi hazában.
1956. november 4-e nagyon sok embert döbbentett rá erre, olyanokat is, akik addig ezt így, szavakban nem fogalmazták meg magunknak. De ez a megfogalmazás akkor, ott, megtörtént, és a XXI. század elején végre ismét megnyílt a lehetőség egy szabad, önálló élet megvalósításához.

Most, amikor 2016-ot írunk, emlékezzünk ezekre az eseményekre, ne engedjük, hogy ismét megzavarhassák egy nemzet saját életét.
Az eltemetett halottak emléke is erre kér bennünket. Azoké a halottaké, akik ezért áldozták életüket.
Isten áldja meg őket és áldja meg hazánkat is.
 

(CsV)