Advent a padlásszobában.

   Marika óvatosan kikászálódott a takaró alól, csendben vette fel köntösét. Halkan, nagyon halkan, nehogy felébressze a mélyen alvókat odalépett az ablaknak titulált nyíláshoz és félrehúzta a függönyként szolgáló tarka rongyot. Hajnal volt, odakint az utcán még síri csend, egy lélek sem volt látható. Az egyetlen utcai függőlámpa halvány fénye csak a nagy ürességet világította meg. Marika csak állt, szemei nem is érzékeltek ebből semmit, gondolatai egészen másfelé jártak. Eltűnt körülötte a jelen, az elmúltak lettek ismét élővé, azok emlékei váltak most ismét valósággá.
... 1956. karácsonya előtti napjai voltak ezek. A körúti 3 szobás lakásban lázas készülődésben volt az egész család. A két gyerek titokzatos mosolyok közepette vonult félre ki-ki a maga helyére és szorgalmasan készítette azokat a "valamiket", amelyek majd szenteste a fa alá fognak kerülni. Azokat a valamiket, amelyek az egymás iránti szeretet és megbecsülés jeleiként voltak hivatva szebbé tenni azt az amúgy is nagyon szép estét. Marika és Péter mosolyogva tettek úgy, mintha semmit sem vennének észre, tették a maguk feladatát. De időnként egymásra néztek és mindkettőjüknek aggodalom volt a szemében.
- Minden rendben lesz? Semmi zavaró nem jön közbe? Ugyanis Péter október 23-án és utána is tevékenyen részt vett a forradalmi megmozdulásokban. Marika otthon várta és aggódott érte, miközben vigyáznia kellett a gyerekekre, nehogy kimenjenek a lakásból, amikor épp nem volt valami biztonságos kint az utcán a lét.
   November 4-e után Péternek bujkálni kellett, mert körözte őt a forradalmat leverő hatalom. Marika sokszor azt sem tudta, él-e, vagy sem. Mikor végre december 20-án hazajött, rongyosan, sápadtan - szótlanul ölelték meg egymást. Marika semmit sem kérdezett, Péter pedig semmit sem mondott. Egyet azonban mindketten éreztek, szavak nélkül is - még nincsen vége az üldöztetésnek. Még történhet valami, bármi, ismerve a hatalom könyörtelenségét. És akkor mi lesz a két gyerekkel, mi lesz velük?
    Ekkor érkezett meg Marika szüleinek levele. A megmenekülés lehetőségének levele.
A szülők pontosan tudtak mindenről, ami a városban történt. Ők egy eldugott kis vidéki településen éltek ketten, szerényen, csendben. A település egyetlen utcájának végében volt egy kis ház, semmi különös. Abban élték le életük legnagyobb részét. Ott nevelték fel három gyereküket, ott nyújtottak nyaranta „főúri nyaralást” az unokáknak. Pince, a földszinten két kis szoba, melyek a középen lévő konyhából nyíltak és ahonnan lépcső vezetett fel a padlásra. Ezt a padlást alakították át egy lakható kis helységgé és ebbe a kis padlásszobába hívták most Marikáékat. Jöjjenek oda, éljenek velük ott, amíg a veszély a fejük fölött el nem múlik. Ott senki sem fogja őket keresni, ott biztonságban élhetnek, amíg csak szükség lesz rá.
   Mintha egy fénysugár hatolt volna be Marikáék életébe ezzel a levéllel. Péterrel szinte szó nélkül egyeztek meg, hogy már aznap, amint csak lehet, mennek a vasútállomásra. A gyerekeknek annyit mondtak, hogy idén a karácsonyt a nagymamáéknál fogják tölteni, ne kelljen az idős nagyszülőknek ennyit utazni. A kicsik ezt természetesnek tartották, semmi kérdezősködés, semmi tiltakozás.
   Gyors becsomagolás, a gyerekek játékaiból is a legfontosabbakat – a többi minden maradt, senki ne sejthesse, hogy ez a lakás ezentúl nélkülözni fogja lakóit. Ki-ki megfogta a maga csomagját és az est félhomályában, csendben elhagyták a házat, az otthonukat. Péter szótlanul, Marika könnyeivel küzdve, a két gyerek pedig a várakozás izgalmával. Megyünk a Nagyiékhoz.
   Hajnal volt, amikor leszálltak a vonatról az egyik szomszéd településen, mert a szülők falujának nem volt vasútállomása. Innen gyalog indultak neki a több, mint egy órás útnak. Péter menet közben egyszer csak énekelni kezdett és a gyerekek is harsányan tették hozzá saját kis hangjukat. Tetszett nekik az ütemre való hajnali menetelés, ilyent eddig otthon még nem éltek meg.
   Marika hálásan nézett férjére. Ez az ember most mindent adott, amit egy társ adhat a másiknak. Bíztatást, együttérzést, szeretetet, törődést. Ezzel az érzéssel eltelve Marika is halkan dúdolni kezdett, és a hangokkal együtt megjött a bátorsága is. Már valahogy nem félt, valahogy biztosan érezte, őket így, együtt, nem érheti semmi rossz. Ilyen dalolva érték el a szülői házat.
   Az öregek már ott vártak a kertkapuban, fázósan összebújva, egymás kezét fogva. Amikor a kicsik meglátták őket, lecsapva csomagjaikat, kiabálva futottak feléjük. Hatalmas ölelések és csókok után beszaladtak a kis házba, ahol már terített asztal várta az érkezőket. - Péter és Marika szó nélkül álltak meg a két ember előtt, mindenkinek az arcára volt írva az, ami belülről most szaggatta őket. Pár pillanat után Marika csak egyetlen szót tudott kimondani: köszönöm.
... A múlt ismét jelenné változott ott fent a padlásszobában. Az asszony csendben felöltözött, lement, hogy segítsen anyjának a szentesti előkészületekben. A fát már bevitték a tisztaszobába, a díszítéshez szükségesek is ott voltak már. Ez a nap is úgy kezdődött, mint a többi ilyenkor szokásos.
   Amikor már lement a nap, félhomály uralkodott a tájon és ebben a kis házban is meggyulladtak a szeretet lángjai a karácsonyfán - mindegyikükben ott villódzott még annak az 1956-os szentestének a csodája. Mert akkor ott - csoda történt a lelkekben. A szeretet, a segíteni akarás, az együvé tartozás csodája. Szinte észrevétlenül mindenki ugyanazt érezte, ugyanarra gondolt – ennél szebb karácsonyt még nem adott nekik az élet. A jövőbe vetett hit, a remény karácsonya volt ez.
 

(CsV)