.

AZ ÉN TRIANONOM -Tizenkét szál gyertya halottak napjára

A halottak napja mindig lehangoló számomra. Ennek oka nemcsak a halállal való szembesülésbenl van, hanem abban is, hogy elhalt szeretteim sírjai olyannyira szétszórtan vannak - nemcsak az országban, hanem a tengeren túl is - hogy nem tudom felkeresni őket.
A második világháború végéig őseim évszázadokon át a Felvidéken, az Észak-Komáromhoz közel eső Izsán éltek (egyedül anyai nagyanyám származott Perbetéről, ami kb.25 kilométerre volt Izsától.) Aztán Trianon "jóvoltából" jöttek a Benes-dekrétumok, amelyeknek "köszönhetően" bennünket 1947-ben elűztek szülőföldünkről. A Cehszlovákiából történt kitelepítésünkkel aztán úgy szétszórták a rokonságot, mint a szél a pelyvát. Mi a Tolna megyei Udvariba kerültünk, az onnan egy batyuval kiebrudalt német (sváb) családok helyére. Anyai nagyanyámat Antal bátyámmal együtt a megye másik sarkában levő Kocsolára vitték.Ugyanide hurcolták édesapám testvérét, Jóska bátyámat és családját is a Tóth nagymamával. Viszont édesanyám nővéréék, Ilka nénémék az Alföldön, Csávolyon kötöttek ki, míg az addig legtávolabb, Perbetén lakó húgáékat, Bözsi nénéméket a közeli Gyönkre telepítették.
Mindkét nagymama nehezen viselte el, hogy ott kellett hagyniuk szülőföldjüket. Tóth szüle szerint az öreg fát már nem lehet átültetni, vagy ha mégis megteszik, megszakadt gyökereivel már nem sokáig él. (Igaza is lett szegénynek, mert az elhurcolásunkat követő második évben meghalt.) A másik szüle pedig azt panaszolta, hogy neki abban az idegen földben még holta után se lesz békés pihenése, hiszen ott még a gerlicék is azt búgják: vi-dé-ki, vi-dé-ki..Nagyapáim még a két világháború között (1927-ben és 1933-ban) haláloztak el,mindketten az izsai temetőben nyugszanak.Tóth szülét - mint már említettem - Kocsolán temettük el, míg a "telepi szüle" Antal bátyám kései házassága révén Pilisborosjenőre került, ahol 87 éves korában, 1964-ben halt meg. Szüleimet az Amerikai Egyesült államokban élő nővéremék 1967-ben kivitették, azzal a céllal, hogy vigyázzanak az unokákra, mert Iza is dolgozni akart. Három év elteteltével aztán - már éppen készültek hazajönni - édesapám a 72. évében szívszélhűdésben meghalt. Ott temették el az idegen földben.(Nővéremék minket - a három fiútestvért - 1976-ban egy hónapos időtartamra kivitettek, így megnézhettük édesapánk sírját.)
Édesanyám hazajött, és hol nálunk, hol Miklós öcsémnél tartózkodott.Pesten élő bátyámék, Jóskáék is hívták őt, de nem szeretett városban lakni.Őt 1987-ben agyembóliával utalta be a körzeti orvos a siófoki kórházba, ahol két nap múlva ,június 27-én adta vissza lelkét a Teremtőnek.(A halálesetről mindjárt értesítettük telefonon nővéremet, aki azt mondta, hogy két héttel későbbre már megvette a Charter repülőjegyet, így ha el tudjuk intézni, halasszuk akkorra a temetést. Elég nehezen, de sikerült elérnünk, hogy édesanyánk tetemét egy hétig a kórház hűtőkamrájában, egy hétig pedig a temetőjében helyezzék el.)
Testvéreim közül a legidősebb, Ferenc - katonaként, 22 évesen - halt meg 1945 március 23-án Pápán egy bombázás alkalmával, Vili pedig (aki Budapesten volt szabó egy rokonnál), járványos agyhártyagyulladásban vesztette életét 1944.február 15-én.Ő a komáromi temetőben alussza örök álmát. Iza az amerikai Binghamtonban nyugszik édesapánkkal egy temetőben. Őt 63 éves korában a rák vitte el. Jóska 72 évet élt, és a nagytétényi temetőben vannak a hamvai egy urnában, míg öcsém, Miklós Szekszárdon húnyt el, de holttestét a család az algyői temetőben temette el. 1966-ban született első kisfiunk, Csabika mindössze két napot élt, ő a szekszárdi temetőben alussza örök álmát.
Úgy, hogy a népes famíliából már csak egyedül én "létezek" még, de hogy meddig, azt csak a Jóisten tudja.
Halottaimért ezért minden évben tizenkét szál gyertyát gyújtok édesanyám sírján.