56 -os lányaként (Marián István volt az édesapám) és 56 -os feleségeként, az én két hősöm egy egy gondolatával kívánok MINDENKI-nek MÉLTÓ emlékezést és ünneplést!

1956 október 23.-án a Műszaki Egyetem kertjében várták a fiatalok a Belügyminisztériumtól az engedélyt a tüntetésre. Édesapám (akkor a katonai tanszék vezetője volt) az egyetemi ifjúságnak azt mondta: "Fiaim, rendezett sorokban méltósággal és összekarolva vonuljatok...." Ez a rendezettség összefonódás olyan erőt és hitet varázsolt köréjük, hogy a menet a Bem térig egyre duzzadt, növekedett. Ekkora erő van az összetartozásba. Ez 56 üzenete a mai fiataloknak.

Itt pedig a férjem visszaemlékezése az akkori 56-ra.

60 éve történt - EMLÉKEZZÜNK és EMLÉKEZTESSÜNK!

"Mivel délutános lettem volna, valamikor félkettő tájban mentem be dolgozni, illetve átöltözni az olajos munkaruhámba. A beöltözés alatt jött az egyik srác mondván, hogy tüntetés lesz a Bem szobor előtt. Gyorsan visszavedlettem a civil ruhámba – és azóta sem láttam a munkahelyemet. Haza rohantam. Egy kis zászlót gyűrtem a zsebembe, és a Bem térre siettem. Itt már szép számmal álltak az emberek. A kis zászló még az 1949-es, Margit-szigeti kalandból maradt fenn saját kis történetével. A Bem téren nem történt semmi. Mindenki nyugodtan és csendben, beszélgetve várta, hogy mi lesz? Hosszabb várakozás után érkeztek meg a Műegyetem diákjai, és nyomultak előre, egészen a szoborig. Pedig eddigre már elég szorosan álltunk a téren. De azért mindenki kicsit összébb húzta magát, és helyet szorított az érkezőknek. A szoborra állva, Bem Apó mellől beszélt Veres Péter, Sinkovics Imre, vagy Básti Lajos? elszavalta a Nemzeti Dalt. Kihangosítás nem volt, így nem sokat hallott az ember, ha nem volt éppen a szobor közelében. Ennek ellenére szájról-szájra járt a hallottak lényege. Így azért értesültünk, hogy az egyetemisták pontjait követeljük, amelyekkel mindenki egyetértett. Amint ott a fülünket hegyeztük, hogy elkapjunk egy-egy szófoszlányt, észrevettük a tér végén, keresztben álló kaszárnyát. Ez régen Radetzky-laktanya néven volt ismert. Most, talán az 1848-as centenáriumot követően Bem-laktanya nevet kapta. Amint oda-odapillantottunk, fedeztük föl, hogy egyre több katona jelenik meg az épület ablakaiban vagy az ablakok mögött. Majd hirtelen eltűntek. Nyilvánvalóan elparancsolták őket a „kukkolástól” a tisztek. Kisvártatva a tetőcserepek mozdultak meg az épület tetején. Néhány katona nyilván fölmászott a padlásra. Ott föltolták a cserepeket, és onnan próbáltak lenézni a térre. Ezt követően valakinek eszébe jutott, hogy követeljük a magyar zászló kitűzését a Külügyminisztérium épületére. Elkezdtünk ütemesen kiabálni, a Külügyminisztériumtól követeltük a magyar zászló kitűzését. Egy idő után meg is jelent egy nő a zászlóval, amit a rudat fogva letekert. És előbukkant a „Rákosi-címer” a zászló közepén. Akkor a „Rákosi-címer” kivágását követeltük jó hangosan. Így előkerült egy olló is, és kivágták a zászló közepőéből az útált, kommunista címert. Így és itt született meg az ’56-os Forradalom jelképe: a lyukas zászló.

Az elhangzott beszédek után innen vonultunk át a Kossuth térre. A Margit hídon kérte el valaki tőlem a kis zászlómat, mondván, hogy ő jóval magasabb nálam, majd ő tartja a rúd nélküli zászlócskát. Akkor láttam utoljára. Hatalmas volt a tömeg, amely a hídon áthömpölygött a pesti oldalra, és egyre nőtt. A Szent István körúton sorban leálltak a villamosok és a buszok is. Teljesen kiürültek, mindenki a lassan vonuló tömeghez csatlakozott. Mindenki jókedvű volt, békés, barátságos. Kossuth-nótákat énekeltünk. Így vonultunk be a Kossuth-térre, illetve a tömeg egyszerűen befolyt a térre az odavezető utcákon át. Teljesen betöltöttük a teret.

Vártunk, Kossuth nótát énekeltünk. Majd hangosan követeltük Nagy Imrét. De nem jött.

Közben besötétedett, és kigyúltak a teret világító lámpák. Egy idő után eloltották a közvilágítást, talán azt remélve, hogy a sötétségtől majd megriadnak az emberek, és hazamennek. Buta ötlet volt, senki sem mozdult. Sőt, ez csak olaj volt a tűzre, mert akinél volt újság: Szabad Nép, Népszava, miegyéb, fáklyát csavarva meggyújtotta, és a feje fölé emelte. Felejthetetlen látvány volt ez a lángtenger az emberek feje fölött.

Majd ezt követte többszázezer torokból a követelés, hogy oltsák el az Országház kupolájának csúcsán hunyorgó vörös csillagot. Hosszasan kellett ismételgetni ezt a követelést, míg végül valami ügyeletes elvtárs engedélyt vagy parancsot adott a csillag leoltására. Eget-földet rázó üdvrivalgás követte a vörös csillag kihunyását. Nem is villant föl ismét jó darabig!

Majd jóval később megérkezett Nagy Imre. A Parlament főkapujától jobbra lévő, első emeleti erkélyen jelent meg, de a sötétben alig volt látható. Erre egy íróasztali lámpát hoztak ki, és azzal világították meg, hogy a nép láthassa. Amikor Nagy Imre első szavaival az „Elvtársakat” üdvözölte, jött a dörgő válasza a tömegnek: „Nem vagyunk elvtársak!”

A szegény bolsevik, Nagy Imre akkor biztosan megdöbbent, hová is került tulajdonképpen, a „Petőfi-körös” elvtársak jóvoltából. Nem is beszélt sokat, hiszen alig-alig hallotta valaki a téren a kihangosítás hiánya miatt. Láttam a vörös csillagot kihunyni az Országház kupolájának tetején. Győzelmi élmények voltak ezek.

Forradalmat csináltunk végre, mint a márciusi ifjak 1848-ban."

részlet: v. Hajdú Szabolcs Időutazás a 20. században c. regényéből