Emlékek ötvenhat őszéről

 

   1956 szeptemberétől – húsz éves fiatalemberként – egy kis Tolna megyei faluban, Varsádon tanítottam. Itt ért október 23-a. A forradalom kitöréséről a háziak (akiknél albérletben laktam) rádiójából értesültem. Szegény megboldogult Géza bácsival minden este a rádió mellett kuporogva lestük az újabb híreket, már ha eljutott fülünkig egy-egy hangfoszlány a Szabad Európa állandóan zavart hullámhosszán.

   S mert a községben nem sok minden történt, október végén úgy döntöttem, hogy felmegyek Budapestre. Három napot töltöttem a „szabadság fővárosában”, s bár akkor már nem dörögtek a fegyverek, a harcok iszonyú nyomaival lépten-nyomon találkozhattam: láttam sok kidőlt falú házat, némelyikből szekrények, ágyak lógtak ki; aztán kilőtt tankokat, bennük elégett embermaradványokkal; felszedett útburkolatot, fejreállított autókat, villamosokat. Megvettem az akkor megjelent újságokat. Most is féltve őrzöm megsárgult példányait Magyar Nemzetnek, Új Magyarországnak, Valóságnak, Kis Újságnak és az Igazságnak. November harmadikán jöttem el a fővárosból – nem is sejtve, hogy másnap (4-én) a szovjet csapatok ismét megtámadják Budapestet. Ki tudja, hogy ha egy nappal tovább maradok, hogyan alakul az életem…

                                                                *

   Ezen az őszön ismerkedtem meg egy varsádi lánnyal, E. Zsuzsával egy bálban. A forradalom vérbefojtása miatt annyira kilátástalannak láttuk az itthoni helyzetet, hogy megfordult fejünkben a disszidálás gondolata.  (Neki Nyugat-Németországban rokonai éltek.) Ezt még tetézte, hogy egy velem egyidős fiú, Kocsis Jóska is csatlakozott hozzánk, aki a tanácsnál dolgozott. Elmondta, hogy ő nagycenki, pár kilométerre laknak csupán az osztrák határtól, ha úgy gondoljuk, menjünk együtt. Zsuzsa viszont kikötötte, hogy két fiúval nem indul útnak. Ezért szóltam egy nálunk pár évvel idősebb kolléganőmnek, V. Erzsinek, hogy nem lenne-e kedve csatlakozni hozzánk. Nem kis meglepetésemre igent mondott, sőt még pénzt is vett fel a bankból, hogy ne teljesen üres zsebbel induljunk útnak.

   November 17-én a kora hajnali órákra beszéltük meg a találkozást az iskolánál. Mi Jóskával ott töltöttük az éjszakát, mert nekem volt kulcsom az irodához. Jóska az asztalra borulva  aludt valamennyit, én azonban nem tudtam lehunyni a szemem. Nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy talán soha többé nem találkozom szüleimmel, testvéreimmel, és lelkiismeretfurdalást éreztem amiatt is, hogy búcsú nélkül megyek el. (Mert azzal viszont tisztában voltam, hogy ha hazamegyek elbúcsúzni, a disszidálásomból semmi sem lesz.)

   A megbeszélt időpontban előbb Zsuzsa jött meg. Rajta is látszott, hogy nem sokat aludt az éjszaka folyamán. Erzsi késve, és ráadásul rossz hírrel érkezett: azt mondta, hogy nem jöhet velünk, mert nagynénje (akinél lakott) nem csak ellenzi ezt a tervet, hanem azt is határozottan kijelentette, hogy ha el mer indulni, azonnal szól a rendőrnek és utánunk küldi. Így hát ő sajnálja, de marad. Erre Zsuzsa is visszalépett.  Jóska viszont nem tágított, azt mondta, hogy akkor menjünk mi ketten. Azonban a történtek miatt én is elbizonytalanodtam, kibúvóként azt hoztam fel, hogy töri a cipő a sarkamat, nem tudnék 13 kilométert legyalogolni a keszőhidegkúti vasútállomásig. Ezt a kifogást Jóska ugyan nem vette be, de nem volt mit tennie, egyedül indult útnak. (Ki is jutott Svájcba, egy ideig leveleztünk is.) Nekem viszont nagy kő esett le a szívemről ezzel a döntéssel.

                                                                          *

   Soha nem foglalkoztam versírással, annak ellenére, hogy a képzőben osztálytársaim „költői lélek”-nek neveztek, mert sok verset tudtam fejből. (Egyszer összeszámoltam és leírtam a címeket: csak Petőfinek 330 költeményét tudtam könyv nélkül, amit osztálytársaim nem hittek el, de mondtam nekik, hogy bármelyiket kérdezhetik, felmondom. Így kénytelenek voltak elfogadni, hogy igazat beszéltem). A forradalmi események, a disszidálási szándék azonban engem is „megihletett”. Ideírom az „Emlék 1956 őszéről” című „alkotásomat”, annak ellenére, hogy tudom,igencsak kevés köze van az igazi költészethez, ám mégis része az életemnek.

                                               Emlék 1956 őszéről

 

                                 Akkor történt. Egy ködös őszi estén

                                 Sűrű vihar tombolt hazánk bús egén.

                                 Kettesben voltunk, boldog szerelmesen

                                 S a szívünk táncolt, kalapált sebesen.

 

                                 Azon tanakodtunk: mitévők legyünk?

                                 Maradjunk-e itt, vagy mi is elmenjünk?

                                 Álmokat kergettünk a boldogságról,

                                 S elfeledkeztünk szülőnkről, hazánkról.

 

                                 Úgy döntöttünk: másnap reggel megyünk,

                                 Hajtott a kalandvágy, s ifjúi vérünk.

                                 A könnyelműség pillangója súgta:

                                 Úgy is visszajövünk mi nemsokára!

 

                                 Elindultunk. Búsan, szótlanul mentünk,

                                 A könnyeinket befelé lenyeltük.

                                 Kint a faluvégen lehorgonyoztunk,

                                 Tudom, mind a ketten egyet gondoltunk:

 

                                 Anyánkat láttuk felénk közeledni

                                 Széttárt karokkal sírva könyörögni:

                                 Ha elmész fiam, én nem élek tovább!

                                 Hát sírba vinnéd öreg édesanyád?

 

                                 Csak álltunk ott; búsan, szótlanul, némán.                        

                                 Könnyes volt szép szemed, s így szóltál hozzám:

                                 „Forduljunk vissza, én nem bírom tovább!

                                 Anyám nélkül az élet is mostohább.”

 

                                 Én nem ellenkeztem. Úgy fájt a szívem.

                                 Elmúlt kalandvágyam, már nem forrt vérem.

                                 Először éreztem, mi is a haza,

                                 Mely az embereket mind összetartja.

 

                                 Csendben ballagtunk vissza, s amint jöttünk,

                                 Minden dalolt és táncolt körülöttünk.

                                 Tudtuk, nem kell menni a nagyvilágba,

                                 Boldogok leszünk mi itt e hazába’.

 

                                 S most boldog vagyok, mert veled lehetek.

                                 És érzem azt, mi mégis disszidáltunk:

                                 Messze, még az Óperencián is túl

                                 A boldogság hazájára találtunk.

 

                                                                   Tóth Dénes

Vissza a bloghoz

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.