KÖNNYŰ ARATÁS

Az 1964-es év egyik nyári napján Kovácsék góréjából sajnálatos módon elfogyott az utolsó cső kukorica is. Az idős házaspár egyszerűen, szerényen éldegélt abból a kis nyugdíjból, amit a férfi az állami gazdaságban eltöltött tíz évnyi szolgálati idő után kapott. (1952-ben ugyanis a padláslesöprő politika miatt beadták földjeiket az akkortájt alakult TSZCS-be, de ők nem léptek be, Kovács János inkább elment a közeli állami gazdaságba dolgozni.) Szorgalmasan művelgették 1200 négyszögöles kertjüket, és a megtermelt kukoricán, krumplin egy hízót és sok baromfit tartottak, hogy meglegyen a betevő falatjuk, és legyen mit adni a gyerekeiknek, unokáiknak is, ha hazalátogatnak.
Sajnos a tavalyi jégverés miatt olyan gyenge volt a termés, hogy csak eddig tartott ki. Emiatt a két öreg tehetetlennek érezte magát, hiszen a vizes csalántól nem nő a kacsák hasa, a libák is szemért gágognak, és a sok csirke is enne, ha lenne mit. Venni kéne egy kis kukoricát, csak az a baj, hogy nagyon sokba kerül: egy mázsa szem fél havi nyugdíj, és még igen csak hosszú idő van vissza az újig. Ezért úgy határoztak, hogy hízónakvalót is majd csak az ősz folyamán vesznek.
Már arra gondoltak, hogy ha a saját szájuktól vonják is el a falatot,vásárolnak pár zsák gabonát, amikor leveleket kaptak gyermekeiktől, amelyekben arról értesítették őket, hogy július első vasárnapján hazalátogatnak. Ennek okát ugyan nem említették, de ők is tudták, hogy akkor lesz a negyven éves házassági évfordulójuk, és ezeket a kerek évfordulókat mindig is számon tartották fiaik. Három gyermekük volt, akik, ha ritkán is mentek haza, azért szívből szerették öreg szüleiket; no meg a kacsapecsenyét és csirkepaprikást se vetették meg, amit senki sem tudott úgy elkészíteni, mint édesanyjuk.
Sok aprójószág bánta meg ezt a vasárnapot is, ami ellen - mi tagadás - csak illendőségből tiltakoztak. Édesanyjuk azonban igyekezett megnyugtatni őket:
- Hadd fogyjanak, úgy se tudok mit adni nekik.
Anyjának ez a közömbösnek látszó, mégis sokatmondó kijelentése szöget ütött a középső fiú, János fejébe, s az udvar hátsó fertályában tartott terepszemle alkalmával mindjárt meg is győződött ennek valóságosságáról. A hírt közölte testvéreivel is, mire mindhármukban megmozdult a fiúi vér: Éppen azon tanakodtak, hogy miképpen segíthetnének szüleiknek, amikor körbefogta őket vagy húsz kacsa, és kórusban rázendítettek:
- Két zsák ár-pát! Két zsák ár-pát!
Ez a kacsanyelven megfogalmazott követelés adta az ötletet a legidősebb fiúnak, Jenőnek:
- Tudjátok mit? Próbáljunk meg részesaratást vállalni az állami gazdaságban, hátha sikerül. Nekem a főagronómus, Balogh Karcsi gyerekkori pajtásom, talán szót tudunk érteni vele.Hiszen számunkra nem ismeretlen ez a munka, jó pár évig még öcsénk, Dezső is kivette a részét belőle.
Dezső legyintett.
- A kaszálás olyan, mint az úszás, vagy a kerékpározás.Aki egyszer megtanulta, sose felejti el.
- Hanem ki szedi a markot? - kérdezte János. - Mert hogy az asszonyaink városi lányok, nem ismerhetik ezt a munkát.
- Azért kérdezzük meg őket, hátha vállalják! - szólt Jenő.
A három menyecske az ünnepi ebéd készítésénél segédkezett a mamának, a gyerekek pedig a kert végében csordogáló patakparton játszottak. Ritkán találkoztak, hát örültek egymásnak. A férfiak,nehogy a szülők gyanút fogjanak, kihívták feleségeiket az udvarra és ott adták elő tervüket. Maguk is elcsodálkoztak azon, hogy asszonyaik milyen túláradó örömmel fogadták a gondolatot, hogy életükben egyszer ők is kipróbálhatják, hogy milyen munka az aratás, amelyről annyit hallottak kisebb korukban.
Még aznap este előszedték a fészerből a két kaszát (egyet meg a szomszédból kértek), amiket édesapjuk megkalapált, felszerelte rájuk a "takarókat", és a szénapadláson sikerült ráakadniuk a már rég nyugalomba vonult sarlókra, tokmányokra és fenőkövekre is.
Így aztán hétfőn reggel teljes felszereléssel jelentkeztek a főagronómusnál. Mikor előadták tervüket, a régi jó barát nevetve vakarta meg a fejét:
- Az áldóját gyerekek, ez igazán szép gondolat tőletek, csak tudjátok nálunk a kombájnok már mindent learatnak. Olyan csapat a kombájnosoké, hogy csak na...valósággal eszik a munkát.De azért a kedvetekért kitalálunk valamit.
- Pista! - szólt az egyik brigádvezetőnek. - A Kerékdombot ugye ma kezdjük aratni?
- Az őszárpát? Igen.
- No, akkor vidd ki ezeket az embereket oda, és mutasd meg a helyet. A meredek keleti oldalt úgyis nehezen tudnák levágni a gépek, ők majd learatják kézierővel. Egyébként szólj az Andrásnak, a dzsippel egykettőre odaértek.
- Ez sem kezdődhetne jobban - nevetett Dezső.- Gépkocsival megyünk aratni!
Odaérve lelkesen láttak munkához. Mikor már vagy tíz ölnyit lekaszáltak, megmutatták feleségeiknek a marokszedés fortélyait. Csak ekkor jöttek rá, hogy nincs mibe tenni a markokat - mert hogy annakidején mindig a kötélkészítéssel kezdték a napot, ami most elkerülte a figyelmüket. Éppen nekiláttak a kötélcsinálásnak (ami az alacsonyra nőtt árpából nem volt egyszerű feladat), amikor megérkeztek a kombájnok. A brigádvezető, látva, hogy mivel foglalatoskodnak, odament hozzájuk.
- Ne vacakoljanak ezzel - mondta. - Ha végeztek, hordják le a kötetlen kévéket a lapra, ott majd az egyik kombájn elcsépeli.
Megköszönték a nem várt segítséget, és hálából egy üveg hűs sörrel kínálták meg a brigadérost, aki a szívességet arató-pálinkával viszonozta.
Jól haladtak a munkával, úgy, hogy délre már a kijelölt területnek majdnem a felét sikerült learatniuk. Az időjárás is kegyeibe fogadta őket, ugyanis az ilyenkor szokásos rekkenő hőségnek nyoma sem volt,sőt az erdő felől kellemesen hűs szellő lengedezett.
Ebéd után lepihentek egy kicsit, mert azért elfáradtak a szokatlan munkától. Amint jó félórai szunyókálás után ismét neki akartak látni az aratásnak, meglátták, hogy két kombájn az ő területükön dolgozik. Üresen felkaptattak a meredek oldalon, majd lefelé vágták a gabonát. Éppen tiltakozni készültek ez ellen a "merénylet" ellen, amikor észrevették, hogy a főagronómus és a gazdaság igazgatója egy dzsipből nevetve figyeli őket.
- Szunyókáljatok még egyet! - szólt oda a főagronómus. - Fél óra múlva úgy is készen lesztek.Aztán még ma este jelentkezhettek a magtárosnál a részetekért - de zsákokról és valamilyen szállítóeszközről gondoskodjatok ám!