SZENT ISTVÁN ÜNNEPÉRE

Az első magyar király, Szent István uralkodásának és Magyarországot, valódi európai állammá és hatalommá válásának ünnepe.

És ez, az új kenyér ünnepe is!

Még most is a számban érzem a nagyanyám által sütött friss kenyér illatát, amit természetesen nem csak augusztus 20-ára szokott sütni a nagy kemencébe, amelybe bele fért akár 5 kenyér is!
Főleg, az alját szerettem nagyon, ahova belesült egy-két parázs is, ami faszénné változott, és olyan jól ropogott a fogam alatt.

De Szent István ünnepén, mindig az új búzából sütötte, és valahogy jobban ízlett mindannyinknak, de az is lehet, hogy csak az ünnep, az új búza és a szalmájának illata, ami a cséplőgép csövén keresztül szinte szállt a levegőben, tette különlegessé.

Ilyenkor mindig eszembe jut egy történet, illetve, egy film, amit már nagyon, nagyon régen láttam, de valahogy megragadott bennem, és így az ünnep előtt az eszembe jut.

A TÖRTÉNET:

Volt egy idős néni, ki a gyermekeivel lakott egy fedél alatt.
Akkor már a gyermekek a városba jártak dolgozni, és mindig onnan hoztak a családi asztalra kenyeret, ez alól augusztus 20-ka sem volt kivétel.

Egyszer a néni elhatározta, hogy meglepi a gyermekeit, és maga süt kenyeret.
A kemence még megvolt, nem volt annak semmi baja, kovászt tudott készíteni, persze, titokban, hogy a gyermekek ne sejtsenek semmit.

Aztán, másnap hajnalban felkelt, megvárta, míg a család elmegy dolgozni, és gyorsan cselekedett, hisz estére kész kell lenni a kenyérnek.
A szekrényhez lépett, elővette a régi szőttes kötényét, amit mindig ehhez a munkához használt régebben, az előtte való napon kisúrolt teknőt előhozta, a hokedlit fejre állította, a lábai közé állította a teknőt, és jöhetett a dagasztás.
Öreg, erőtlen, ráncos kezével dagasztott, folyt róla a veríték, de nem törődött ezzel, hisz a dagasztott tészta az úgy jó, ha gyöngyözik a homlok.

Mikor már úgy érezte, hogy jó a tészta, nem ragad a kezéhez, a régi, kenyeres abrosszal letakarta, hogy keljen, de nem tudott nyugton maradni, mert fél óránként nézegette.
Aztán egyszer csak már hólyagos lett, szinte kirepült a teknőből, kiszakajtotta, és újra kelni hagyta.

Már be volt fűtve a kemencébe, rendesen fehéredett a tégla, a tapasz, a forróságtól, úgy jó az, akkor jó a hőmérséklet.
Apró, fáradt kezével a cipókat a kenyeres lapátra helyezte, és egyenként berakta a kemencébe, szám szerint, pontosan ötöt.
Aztán már csak ki kellett, hogy süljenek, és annak is eljött az ideje!
Kiszedte a gyönyörű, piros, ropogósra sült kenyereket, megmosdatta őket, aztán várt, hogy kihűljenek.

Az egész házat bejárta a friss kenyér, bódító illata, nem is tudott neki sokáig ellenállni, gondolta, ha langyos is még, ő bizony megkóstolja.
Ünnepélyesen, szinte áhítattal vette elő az egyik kenyeret, a szép abrosszal bevont asztalra tette, majd a késsel egy keresztet rajzolva a kenyér aljára, megszegte a kenyeret.
Csak egy vékony szeletet vágott, de először az illatával lakott jól, amit mennyeinek érzett.

Aztán letörte az első falatot, és a szájába tette, forgatta, kóstolgatta, de látszott, hogy valami baj van.

A néni nem tett sót a kenyérbe!

Olyan megtört lett fáradt tekintete, hogy az embernek a szíve facsarodott tőle.
Aztán, komótosan bebugyolálta a kenyereket, majd lassú,léptekkel vonszolva magát, ki vitte a kertbe, majd egy ásóval öt gödröt ásott.
Egyenként megcsókolta őket, bele helyezte a gödörbe, és betemette.

Estére ágyban találta a család, de nem tudtak rájönni, hogy mi okozhatta a néni betegségét.
Viszont, a szépen terített asztalon ott volt a vásárolt kenyér, amit nem a boltból hoztak, hanem egy maszek pékségből.

Gyönyörű, piros, ropogós, gömbölyű kenyér, egy nemzeti színű szalaggal átkötve, illatával betöltötte az egész házat.
Akkor a néni szeméből elkezdtek potyogni a könnyek, de a szája már mosolygott.

Ez a történet úgy beleégett a lelkembe, szívembe, és az emlékezetembe, hogy többé soha sem tudott kitörlődni onnan.

Nem is szeretném, ha elfelejteném, az ünnep közeledtével, legalább egyszer gondolok, és emlékezek rá.

Én is mindig sütök az ünnep tiszteletére kenyeret, habár már nincs kemencém, de azért ez a kenyér, még ha a sütőben sül is, mégis más.

Sándor Kinga

2016. augusztus 14.