Quo vadis? Hexit?
 

Minden keserű történelmi kudarc ellenére a magyarság azért maradhatott meg a Kárpát-medencében, mert itt akart gyökeret verni, itt hajtott ágakat, itt nevelt utódnemzedékeket, itt akart élni, felmutatni, integrálódni, közösséget vállalni és mindemellett adakozni. 1100 évvel ezelőtt ragadt először magyar föld őseink talpához, ezer éve váltunk kereszténnyé, ezer éve vagyunk Európa szerves része és ezer éve támasztjuk a kerítést a történelem során, mi, a mindenkori „gyoda”. Európa pedig ahogy megmenekült tatártól, töröktől, kommunizmustól, botor füllel, lenéző mosollyal és becsukott szemmel fütyült minderre. Nos, ez nekem megbocsáthatatlan. Megbocsáthatatlan az is, hogy jobb esetben másodrendű európaiként kezelnek (nem a mi hibánkból), rosszabb esetben pejoratív értelemben balkáni horda, nacionalista, fasiszta, és a jó ég tudná felsorolni mik és kik vagyunk még.
És akkor beléptünk ebbe a közösségbe, és voltak közülünk, akik sokat vártak. Voltak, akik boldogok voltak. Ha az lett volna, amit Schumann elképzelt, nagyon is felemelő lett volna és én is boldog lettem volna. Volna, volna, volna….
„Egy valódi demokráciában a szabadságnak egyetlen korlátja van: az állam és a társadalom alapjainak védelmet kell élvezniük az erőszakkal és a romboló tényezőkkel szemben” (Schumann)
Márpedig hol itt a védelem? Azt aki védene, azt támadják. A rombolók támadják. Az 1000 éves Magyarországból az 1000 éve meghonosodott magyar ( európai, brit, francia, stb) szívekből kitépni történelmi előzményeket és abba beleplántálni néhány éves idegen vadhajtást nem lehet. Európa az EU-val gátlástalanul elfajzott. Fattyúhajtást produkált néhány év alatt ez az új, valami Micsurin-féle kontraszelekció. És NINCS új Nemesítő. Borzasztó!
Én ez új fura kontinensen belül azt mondom azért is: „Jó magyarnak lenni igen nehéz, de nem lehetetlen! (gróf Széchenyi István). Jó, jó angolnak, franciának, norvégnak, stb-nek lenni. Vállaljuk az igen nehezet!
 

(GundyS, 20160624 a Szív a képzelt Hexit napján)
.