„A Mount Everest hatalmassága sem kisebbedik attól, ha valaki egy sámlira áll”….

Vajon olyannyira felgyorsult a világ, hogy az emberi kapcsolatokat összefonó érzelmekből csak a negatív előjelűek jelennek már meg? Mi az, hogy megjelennek? Egyenesen felhorkannak! No mert, hogy a vakkantás, a parancs, a pökhendi kinyilatkoztatás nem kíván viselkedés kultúrát és ahogyan az a helyzeti előnyből jő, úgy és akkorát puffan a szó.
Nem kell oda körmondat, tapintat, tisztelet, elég a vakkantós hangsor, abban meg Isten ments, hogy valamiféle cizella-mizella legyen! SŐT! Néha még fenyegetést is kihall az ember a megjegyzésekből.
A minap egy ifjú (vezető beosztású) ember pl. azt mondta a mamája-lehet és valamit mégis csak az asztalra letevő hölgynek: „Elveszíti ám a jóindulatomat, ha azt mondja a Nagyfőnöknek, hogy.... " és itt valami bődületes marhaságot vélt idézni, amit a mamája-szerű hölgy az életében nem mondott, de az ifjút a jó pontokat szerezni óhajtó még ifjabb szorgoska eképpen tájékoztatott. Mondjuk ilyet pletykált az ifjú vezetőnek.. Vajon mi célból volt oly szorgos a Szorgoska? Egy külföldi útért? Egy simogatós tekintetért, netán más célból? Hijjjnye! Milyen jóindulatot veszít el az anyakorú munkatárs? Csak nem akarja az Ifjú Vezető laposra verni?
Egy másik ifjú meg a nagymamája-lehet-hölgynek, aki éppen szelíden azt kérdezte”Nem lenne szíves megmondani, hogy hol kell kiszállnom a liftből?” ide és ide...A válasz ott emígyen hangzott: „Nem látja Aranyoskám (SIC!) hogy kávét iszom? Kérdezze meg mástól!”. (Majd megszakadt a szívem a megalázott öreg matrónáért, akit aztán, hogy ne érje rossz szó a munkahely jó hírnevét, személyesen kísértem el a kérdezett cél felé).

Nemsokára már nem csak a szavak, hanem egy különleges receptű új házi nyakleves ömlik ránk? Hová tart a világ? Csináld a dolgod, az a kötelességed, semmi senkire nem tartozik, magánszipogásokra nincs idő, se rád, se a környezetedre, se a barokkos, ódivatú elvárásaidra. Visszatértünk – lelkileg legalább is- a rabszolgatartó társadalomba, ahol az energikusabb, a fiatalabb, a netán iskolázottabb, a feljebbvaló, úgy jeleníti meg a (még) kivívandó ifjúi tekintélyét, hogy ordít, parancsol, tőmondatokban utasít, elfelejt kérni, megköszönni, és tudtodra adja minden egyes megmozdulásával, hogy te egy felesleges pária vagy, aki ha nem vigyáz, a helyére egy másik pária kerül..akire ismét ordíthatunk, mert annak a helyére is ezernyi pária várakozik.
Nincs embertárssal szembeni normális viszony, munkahelyi emberi hangulat, szolidaritás, nincs nő iránti udvariasság, idősebb felé irányuló valamiféle józanul visszafogott és minimum-szükségszerű személyes motiváció. MERT NINCS HASZON!
AZ IFJÚ KOR LETT A HIERARCHIA CSÚCSA! Ez előjogokat, helyzeti előnyt és bombasztikus kezdeti dinamikát, tehermentesülési jogalapot jelent mindennel, minden szituációval és személlyel szemben.
Emlékszem, a kilencvenes évek eleje felé egy amerikai társaságban az éppen először odaérkező magyar ösztöndíjas nagyon udvarias akart lenni és az ebéd megkezdése előtt „Good appetite” (Jó étvágyat) mosollyal szórta kedveskedő jókívánságát. A hatás döbbenetes volt! Velem szemben ült egy vörös hajú nem éppen angol kinézetű, valahol az elegáns Queensben szocializálódott fickó és fricskázó grimasszal utasította vissza az egyébként angolban is jól érthető kifejezést azzal a lenéző fintorral és megjegyzéssel, hogy „ez magánügy” (Private matter). (Azt persze soha nem értettem, hogy miért franciául kívánnak egymásnak jó étvágyat az amerikaiak? Persze az is magánügy!). Akkor és ott abban a pillanatban rájöttem, hogy én otthon Magyarországon egész másként érzem magam. Akkor abban a pillanatban azt éreztem, hogy a Mount Everest nagysága sem kisebbedik attól, ha valaki egy sámlira áll.
Ám nem telt bele 25-30 év és rájöttem, hogy lám, beértük a Tengerentúlt. Oh, Madách! Oh, de bölcs volt!
ÁDÁM: Mi ország ez, mi nép, melyhez jövénk?
LUCIFER: E régi eszmék többé nincsenek.
Nem kisszerű volt-é a hon fogalma?
Előitélet szülte egykor azt,
Szűkkeblüség, versenygés védte meg,
Most már egész föld a széles haza”
No de ennyire?
Alázat, méltóság, hagyomány- és tekintélytisztelet. Avítt dolgok lennének? A vágyott célhoz vezető legrövidebb út az lenne, ha mindezekről lemondanánk? Hiszen oly egyszerű lenne adni, adni jó szót, kedvességet, figyelmet, és nem csak maga-mutogatósdiból ott ahol éppen jó színben kell feltűnni, ahol éppen hasznot lehet húzni, hanem MINDEN NEMŰ ÉS RANGÚ FÖLDI HALANDÓ ELŐTT! Azzal magunk is nyernénk és az utókor jóindulatát -ha még erre lesz igény- biztosan nem veszítenénk el. (No de UTÓKOR? Affenébe! Nem az emlék, hanem az extra-klasszis kézzel fogható matéria a lényeg! Azért van a kaparj kurta (lelkű), előbb csak még sámlira fellépni vágyó öntelt fennhéjázó kivagyiság!
Kedves Ifjabb Barátok! Véssétek jól észbe, hogy Nektek is CSAK addig dukál a nyugalmi állapot, amíg Rátok is egy másik test vagy mező erőt nem gyakorol.
Ezt meg Newton úr I. törvényéből tudjuk. Idős korban ugyanis csökken a testsúly. A kanyarban pedig kifelé dőlünk.
(GundySarolta)