Nekünk, keresztényeknek a Húsvét a feltámadás ünnepe, és ez így van jól, de mit élhetett át Krisztus édesanyja, Szűz Mária, amikor a fiát szörnyű kínhalálra ítélték?!

Nagyon megértem a drága Szűz Mária szenvedéseit és - természetesen - nem hasonlítom magam őhozzá, de a kínok kínját én is megéltem...

Az én egyetlen fiam másfél évvel ezelőtt eltávozott, és megkönnyebbűlt fájdalmától, betegségétől, immár egy boldogabb létben várja a feltámadást, vagy azt, hogy majd én is utána mehessek...

Istennel perlekedtem,mert nem látok bele az ő művébe, céljaiba, és azt sem tudom, miért ragadta el éppen az én gyermekemet? Ma már nem veszem a bátorságot, hogy Istennel vitatkozzam, hiszem, ő tudja, hogy mitől kellett megmentenie az én "kicsikémet" aki már felnőtt ember volt, családdal, gyermekekkel, akik immár apátlan árvák lettek. Mi lehetett volna az ennél nagyobb baj, amiért kiemelte éppen őt a családból?

Tudom, hogy az életünk rendje a születés és a halál, - valamint a kettő közötti néhány évtized, amit jól-rosszul megélünk - de amennyire boldogok vagyunk amikor születik valaki, éppen annyira leszünk szomorúak minden halálesetnél.

Lehet, hogy nem eléggé erős a hitünk? Az enyém biztosan gyenge, mert az eltelt másfél év alatt sem tudom elfogadni Isten döntését. Az élet rendje,- szerintem, - hogy a gyermek temesse el a szülőjét. Miért nem engedte meg nekünk Isten, hogy ez így legyen? Mit vétettünk?

Igen, jönnek a kérdések és hiába várok a válaszra. Éppen ezért, így Húsvét előtt Szűz Máriához fordulok és megkérdezem, hogy ő mennyire volt képes elfogadni fia elvesztését?

Drága Szűz Mária! Nem mérem hozzád magam, csak úgy kérdezlek, mint édesanya az édesanyát: hogy tudtad túlélni a gyászt? Segített Isten, hogy megnyugvást találj?

Azt gondolom, hogy a keresztfa alatt bizony Te is megélted a gyászoló anya minden fájdalmát...

Hozzád fordulok, hogy segíts nekem, mert lassan tényleg elveszek... Mutasd meg a túlélés erejét, hogy képes legyek másra is gondolni, ne csupán a magam szomorúságára!

Előre is köszönöm útmutatásodat!