Sok jó dolgot tanultam meg,falusi életemben. 
Maximalista vagyok, ennek köszönhetően az egész életem sürgés-forgás volt. Tényleges munka, még álmomban is dolgoztam. Félszárnyú családban nehéz gyermekeket nevelni. Megsokszorozódik a nehézség, ha az egyik fogyatékkal élő. 
Mindig megoldandó feladatokon gondolkodtam, azon, hogy egy látássérült gyermeknek hogy tudom nagyra, és még nagyobbra tárni az ablakot a világra.Megmutatni, odaadni a lehető legtöbbet, megpróbálni a lehetetlent: megláttatni a világ sokszínűségét, úgy hogy a másik, a kislány is megkapjon mindent, ne sérüljön. 
Azután újabb feladatok jöttek: édesapám, majd édesanyám betegsége, róluk való gondoskodás. Hajszoltam magam: minél többet visszaadni, meghálálni, hogy életet adtak, hogy az ő életük, utolsó éveik igazán szép, és gondtalan legyen. Hogy drága jó apámnak mennyit tudtam visszaadni? Nem tudom. Kevésnek érzem azt az egy évet, ami nekünk kettőnknek adatott, az őszinteség jegyében. Az Édesanyámmal töltött hét év viszont elégedettséggel tölt el, mert tudom, hogy olyan szép, élményekkel, szeretettel megtöltött életünk volt, ami - remélem,- az Isten előtt is szép fogadtatásra lelt.. Természetesen, nem az elismerésért tettem. Ilyen vagyok. Ez vagyok én: csak szívből, lélekből tudok tenni, adni. Sokszor felfeszülök emiatt a golgotára.
Most, dolgom végeztével, már lefelé menve a hegyről lelassultam. 
Megtanultam úgy jönni, menni, tevékenykedni, hogy meg-megállva megcsodálhassam az élet kis csodáit. Egy madárfüttyös reggelt. A pirkadó napot. A szél játékát a fenyőfa ágai között. A munkám gyümölcsét. Igen, meg-meg állok, és rácsodálkozom a világra, az én kis világomra, és gyönyörködöm abban, amit létrehoztam. A kertecske harsány zöldellését, a baromfiak növekedését. Bendegúz kajla produkcióját, még az ablakban nyíló muskátlijaim piros virágözönén is csodálkozni tudok.
Ez új az én életemben
. Mindig űzött a feladat. Ha végeztem egyel, kerestem a következőt, nem álltam meg rácsodálkozni a végzett munkára, nem adtam lehetőséget magamnak az elégedettségre.
Most másképp élek. Lelassítottam a lépteimet, már nem sürgök-forgok, hanem tempósan haladok. Meg-meg állva, nézelődve, szemlélődve. 
Az imáim elmélyültek, inkább beszélgetések Istennel. Van időm kérdezni, és van időm meghallani a válaszokat. 
Így, a hegyről lefelé.