Mocsok dögöm, Bengedúz.
Esik. Rendíthetetlenül, s a konyha ablakából nézem a legördülő vizcseppeket. Örülök az esőnek. Remélem, megtelik a föld vízzel, remélem, keveset kell árasszak tavasszal, nyáron, hogy jó legyen az évi termés. Bendegúz kisasolta, hogy az ablakban állok. Most épp a szenvedő kutymutyot játsza, szemenként hordja a látó távolságomba a kajáját, kényeskedve, fintorogva kostolgat. Szemrehányó pillantásokat vet a firhang mögött leskelődő gazdára, - mármint rám, - és fintorogva, hányingert mímelve rágcsikálja a csirke far-hátat. Elnéző mosollyal nézem. Felidézem azt a csont sovány, sebekkel, férgekkel, ütésnyomokkal teli, kidobott kölyök ebbentyűt, aki kiválasztott magának. Aki bizalmat szavazott nekem, az embernek, az embertelenségben. Boldog vagyok. Valaki bízik bennem. Valaki szeret. Csendelek. 
A csendet ordítás töri meg. Kirohanok, s az én békés ebem szőre-borzoltam, vicsorogva támad egy idegent. Egy idegent, aki azt gondolta, hogy a nyitott kapu szeretteljes vendégfogadást jelent. Bejött, mert nem volt kulcsra zárva a kapu. Mert a szolgáltató embereként úgy gondolta, hogy joga van hozzá, joga van bejönni az én portámra, kérdés nélkül, engedély nélkül, az engedélyem nélkül., - órát leolvasni. - Ne bántsd, Bendegúz! - szólok csendesen, s a szolgáltató embere, ordít, és, fenyegeti ebemet. . Amíg nem csillapodik a hangja, addig az én ebem vicsorog, támad, hörög. Véd. Engem, a birtokom, a birtokát. Jónapot! - szólok csendben. Mit akar a portámon? - kérdem, s a szolgáltató embere hangos, arrogáns. Órát ellenőrzök, - szól, nyitva volt a kapu, bejöttem. A kutyáját meg kösse meg, mert lelövetem! Erőszakos, arrogáns vélt hatalma tudatában. . Csendesen kérdem: Mi van, ha most ezt én teszem meg Önnel, mint idegennel, mint betörővel? Ön betört a házamba, és fenyeget! Fenyegeti a kutyámat, aki csak azt teszi, amit a feltétel nélküli szeretet diktál: véd engem, a portát, ahol békességet lelt, ahol szeretet kapott. Morog, hisztériázik a szolgáltató embere. Fotókat készít, több tucatot az óráról, majd mivel hibát nem talál sűrű fésűvel sem, a jegyzőkönyv aláírása után átkozva a kutyát, engem, a világot, - köszönés nélkül elmegy. Bendegúz a lábamra hasal, hanyatt fekszik, várja a dögönyözést, a dícséretet. Nem fukarkodom. Alaposan megkapja a cibálást, a dögönyözést, a pofamarkolást, a " te vagy a leg-tökösebb, legszebb kutyafiú hét üres faluban" dicséretet. Ismét a konyhából nézem kutymorgóm. Odamegy a táljához, peckes mozdulattal kivesz egy darab csírkefalatot, minden egyes mozdulatával mutatja, hogy ki a porta ura. Vigyorgok. Jó, hogy ilyen szép a világ. Jó, hogy kiválasztott magának, gazdának, ez az akkor sebekkel, sérülésekkel, férgekkel teli ebbentyű, és jó, hogy én lehetek a gazdája. Szeretlek, te nagyon manipulatív kutyum, Bendegúz! Csendben mondom, suttogom magam elé. Nem hallja, de érti. Felnéz, vigyorog, megajándékoz az utánozhatatlan bakugrásai egyikével. Vigyorog, majd nagy sóhajtással az eresz alatt, a kapuval szemben súlyos döndüléssel eldöl. Őrizlek, gazda!