Olykor egy-egy színházi, irodalmi estekről szóló híradást nézve fölsajdul bennem némi bánat, hogy kicsiny falumból nem jutok efféle élvezetekről. Úgy érzem, hogy lemaradok sok-sok csodáról, lelki élvezetekhez,  s ez szomorúvá tesz.
Aztán kimegyek a kertecskémbe, a tüdőm megtelik friss, tiszta levegővel, és rácsodálkozom. S megkérdezem szívem legmélyét, hogy ezt a békességet, nyugalmat, amit ad, valóban, föladnám-e? 
S mindig jön a csoda, amit abban a pillanatban, amikor először megláttam házacskámat, éreztem: Azt, hogy ezt a házacskát, ezt a kertecskét nekem építette a valamikori gazdája, hogy nekem itt ÉLNEM, S HALNOM KELL. 
Volt házam, lakásom, saját, eladó, megvehető más ház, más utcában, más faluban, városban, de egyikre sem dobbant a szívem, csak erre, és én akartam ŐT, minden sejtemmel, érzékemmel. Csak ezt akartam. 
S a kertecskébe kimenvén még mindig érzem a szívdobbanásos gyönyörűséget, amit évekkel ezelőtt, abban a pillanatban, amikor egymásba szerelmesedtünk házacskámmal.
Verejtékesen szép az életünk, de egymáshoz idomultunk, jó gazdája vagyok, jó kertésze. 
S házam meghálálja nekem finom meleggel télen, jó hűvössel nyáron. Kertecském pedig ontja a verejtékemért cserébe a roppanós, harmatos uborkát, a napízű paradicsomot, a harmatos tököt, s egyéb, konyhára, befőttes üvegekre való ízletességeket, a majorság a húsboltok kínálatát messze lekörözve a mennyei húsféléket.
Hogy is vágyódhatnám én innen el? A harmatos, madárcsicsergős reggeleket füstös-zajos városi létre cserélni? 
Színházért, egyéb élvezetekért cserébe?
A diófámat, lelkem menedékét hátra hagyni? Pendülő gyümölcs csemetéimet idegen kézre adni? 
Hogy ne halljam, ne lássam reggelente majorságom kirobbanását óljaikból, ne élvezzem többé kora reggeli hussanós röptüket, versenyfutásukat az etető, itató felé? 
Korom sokasodtára mindent megkaptam, amire vágytam.
Békét, nyugalmat.
Csendet, friss, tiszta levegőt.
Biztonságot. 
Kalandos életutam végére ez az én jutalmam az élettől.
Félre hát sajgás, bánat, nálam nincs megtelepedési engedélyed!