Támadás és rettegés2016.01.20. 20:46, Gundy Sarolta
Támadás és rettegés
Egy ismerősöm mesélte. Főnöke –mint manapság ez kor- és kórtünet- egy viszonylag nagyon is fiatalon vezető beosztásba került ember. Külsőre jóvágású, okos, kifejezetten sportos, szép emberpéldány, hazulról is jól megalapozott egzisztenciális háttérrel, az a fajta fiatalember, akinek soha nem voltak nélkülözésből eredő problémái. Rá mondják azt, hogy burokban született. Mama-papa vezető beosztásban, amikorra pedig elvégezte az egyetemet, önálló lakás, korai házasság, jó munkahely, igazi kivételező szülők-barátai főnökök , akik talán még meg is érezték a tehetségét és gyorsan felkarolták és emelték maguk mellé. Számára legfeljebb a nagyon, vagy a kevésbé nagyon luxus gépkocsi márkák kiválasztása volt a fő gond.
Havi 70-90 ezerből megélni az albérlet és a BKV bérlet fizetése mellett, soha, még álmában sem előtolakodó helyzet volt számára . A sikergarádicson igazán az érdemei mellett emelkedett, még azt sem lehetett mondani, hogy lefele taposott volna és felfelé nyalt, ahogy azt szokták ismételgetni ilyen hirtelen jött karrier mellett.
Aztán ahogy az évek teltek –de még mindig fiatalon-és egyre biztonságosabban vetette meg lábát és helyzetét a felfelé ívelő pozíciókban, emberileg úgy lett elviselhetetlenebb. Az, hogy a saját idősebb beosztott kollégáival magas lóról beszélt, az még a legkevésbé kritizálandó helyzet, hiszen valamilyen módon- ő emigyen- kívánt tekintélyt szerezni ifjonti magának. DE ahogy a nála idősebb és szakmailag jóval tapasztaltabbakat, kiváltképp a hölgyeket is a legordenárébb magaslatról alázta gúnyosan, az már több, mint lenyelhető volt sokuk számára. Ezeknek egyetlen bűnük, hogy nem harmincas deltás, sportos hímneműek, vagy őzlábú, domború tomporú igavonó nőneműek, hanem ötven körül ballagó, de az asztalra valamit már jóval régebb óta lerakott igenis tapasztalt, szintén igavonó szakemberek voltak. No de ötvenesek! Amikor a kemény, szívtelen főnöki hangra, az addig soha meg nem tapasztalt fölényeskedő öntelt magaslati égzengésre eltmondás ez, hiszen mindössze csak udvariasabbnak, kedvesebbnek kellett volna lennie, tanulékonynak az udvariasságra, vagy egy pillanatra magába néznie, hogy vajon az igsírták magukat az anyányi anyák, a főnök gúnyosan tovább merevítette a helyzetet, és képes volt megkérdezni: „most ha innen kimegy, akkor mindenkinek azt fogja mondani, hogy én bántottam? De hiszen én egyáltalán nem bántottam, magának gyengék az idegei és maga kezdett el bőgni”
Nos ezt az ifjút, ezt az ifjú főnököt ez a kettősség jellemezte leginkább. Támadás és rettegés.…Rettegés, hogy ki mit mond róla odakinn?
Ez a fiatalember, nevezzük Robinak, ugyanis csak akkor volt érzékeny, ha valaki a legparányibb módon érzékeltette vele, hogy nem vevő a megalázó magatartás elviselésére. Robi ilyenkor démonokat látott. Kizárólag ellenségeket vélt felfedezni a környezetében és minél jobban rettegett, hogy rossz hírét keltik a saját intézményén kívüli szakmai világban, paradox módon annál jobban gyűlölködött és annál jobban alázott. Rettenetes ellenazság hangját hallja-e a talpnyalói duruzsolásában, amikor azok maguknak tőle jó pontokat kívánnak szerezni az idősebbek mószerolásával, és ezért őt félreinformálják? Vagy esetleg a másik, az éppen megalázott félnek is lenne valami mondandója, amire Robink füle és szeme szelektíven mindig bezárul, mert a negyven feletti polgárnak már ássák a sírját?
Robi idővel egyre vicsorgóbb, igazságtalanabb, és egyre modortalanabb despota lett. Az állandó rettegése teljesen eltorzította azt a világot, amiben élt, és a legjobban jó hírnevének és büszke pozíciójának elveszítésétől iszonyodott. Ezért ha úgy vélte, hogy valakik, akiknek véleménye nem azonos az övével, azokat gyűlölni kell, és mert pozíciója megengedte, iparkodott is mielőbb megszabadulni tőlük. Lehetőleg olyan helyzetet igyekezett teremteni, hogy a delikvens maga mondjon fel, maga menjen el méghozzá közös közalkalmazotti megegyezéssel, nehogy az intézménynek kelljen fizetnie a felmondást.
Bizony Robi rettegést keltett másokban, s minél jobban keltette a félelmet, a kívülállók számára egyre világosabbá vált, hogy tulajdon képpen ő maga az, aki örök félelemben él.
A jó öreg Hegel szerint: „A valódi tragikum nem az igazság és az igazságtalanság, hanem az igazság és igazság közötti összeütközésben van. Ezt azonban nehéz elfogadni bárkinek is, aki csak egyetlen abszolút igazságot ismer, a magáét.
Az ilyen ember sorsa a rettegés. A tévedéstől és a beismeréstől”
Hány és hány ilyen ifjú és még ifjabb Robi van manapság? Vajon hány talpnyaló Robit, hány szintén rettegő Robi emel pozícióba maga mellé, amikor az ötvenesek már kivénhedt csotrogányoknak számítanak és ezért le kell velük számolni?
Pedig Robinak és Robinak érdemes lenne szemet, fület nyitnia és nem utolsó sorban gondolkoznia..akkor nem is kellene rettegniük annyira. A tévedéstől és a beismeréstől.
(GundyS., 20160120)
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
ember
Sacikám,. remekül rajzoltad meg ezt az állandóságba vesző állapotot. Erre monták régebben, hogy "a fejébe szállt a dicsőség és ezt a lábával közli a másikkal". Sajnos ez ma egy eléggé tipikus állapot. De Te is tudod, a beismerés a világ egyik legnehezebb dolga. Ugyanis az, aki be tudja ismerni hibáit, annak a hiba elkövetése csak átmeneti cselekedete volt. Nem alapvető hibája. - Jó volt olvasni így összefoglalva a jelenséget.