TÖRÖTT HEGEDŰ
- Nem a bőrszín vagy a vallás tesz különbséget ember - ember közt, hanem a tettek és a lélek-

Egy éve osztottam meg az alábbi írásomat és nem gondoltam, hogy esztendő után újra aktuálissá lesz. Ma kaptam a szomorú hírt, vasárnap elhunyt az öreg cigányzenész. Örök nyugalmat és Isten áldását kérem reá!

A törött hegedű nem áld meg új dallamot..

…év elején elcsendesednek a napok és az éttermek. Minden vendéglátóhely kihalt- a nép kiköltekezett – Karácsony és Szilveszter jócskán eret vágott minden pénztárcán. A nagy hírű Halászcsárda is üres, én vagyok az egyetlen vendég és a magányomban kényszerből osztozó zenésztársaira váró öreg cigányprímás. Szomjamat oltva és cigarettára gyújtva időzik el a tekintetem az öregen. Magas szikár ember, szűk kopottas öltönyben. Az arca ragadott meg leginkább: ráncos barna ábrázat és mozgékony, mélyen ülő bogárfekete szemek. Keresztrejtvényt fejt szemüveg nélkül. Nyolcvanas évei elején járhat ez a derék cigány ember, megélve sok-sok nehéz kihívást, Szegeden számosan ismerik és élvezték az évek során hegedőjének dallamát. Hej beh’ sok lakodalomban gyantázta a húrokat a „napfény városában” és a környező kis településeken, hiszen régen valamirevaló vidámság nem múlhatott el cigányzene nélkül…

Csendesen húzom ki a széket, ahogyan kéretlenül az asztalánál helyet foglalok, és szó nélkül teszem elé a fröccsöm párját. Lassan emeli rám tekintetét és, ahogyan megismer, úgy görbül mosolyra a szája a jó öregnek. Népe nyelvén „Tavesz baktalo! -val köszönt és szomjasan emeli az ajkához a gyöngyöző nedűt. Nem köszöni meg, mert nem alamizsnát várt. Régóta ismerjük egymást, hiszen az egyik szegedi szállodában muzsikált évekig, ahol közel másfél évtizedig volt az irodám. Többször beszélgettem már vele, és bizony a Horthy-korszakot sem hagyhattuk ki. Csak néhány embernek furcsa az, ahogyan jó szívvel emlékezik meg róla…és bizony a szocialista-érát is nehezen feledi…Csakúgy ömlik belőle a szó:

„-Tudja Feri úr, a dógos cigányt megbecsülte a kormányzó úr is, meg a Kádár is! Volt munkánk, mög megélhetésünk, nem úgy, mint mostan, mert manapság a magyarnak sem jut elég. Hétvégeken „fekete vonatok” indultak haza Szabolcsba, Borsodba és a fővárosba is. Volt dolog az enyéimnek az építőiparban, vagy ha nem ott, akkor falun a vályogvetésben, a teknővájásban, akár a lókupeckedésben. Nem volt korhelység, oszt nem kellett a kicsi nyugdíj mellé apámnak „bazseváni” majd nyolcvan évesen, mint nekem. Apám is cigányprímás volt, a városközpontban lakott, megbecsülték és senki magyar nem érezte sértőnek vagy megalázónak, hogy mellettünk lakott. Minden öcsém és húgom ledolgozta a ráeső porciót, majd utána nyugdíjba mentek, mára mindenik elhalt, egyedül maradtam a fiammal. Itt pincér, megbecsülik, szeretik, csak a lába bírja nehezen. Még két éve van az öregségi nyugdíjig. Tudja, én nem voltam egy Dankó Pista, Déki Lakatos, vagy Járóka, de nem is voltam „malacbanda” tagja, aki egy szál hegedűvel a hóna alatt vándorolva járta az országot. Valamire való muzsikus voltam egész életemben.

Az igazi baj akkor kezdődött - persze az én időmben is voltak cigány csávók, akik kerülték a dolgot-, amikor Ó-Romániából bejöttek a sok oláh cigányok. Azok nem szerettek munkálkodni, de még a magyar-cigányokat is megvetették. Megsokasodtak és velük lett a gond; még bennünket is megloptak! Azt mondták, hogy űk vették ki Krisztus sebeiből a szögeket- enyhítve Jézus szenvedéseit- így fel vannak mentve a lopás elleni büntetés alól. A hatóság meg nem tett különbséget, az iparos-a muzsikust is egy kalap alá vette velük. A magyar cigány sem szerette őket, de hát ők voltak a többen.

Feri úr! Higgye el nekem, hogy a rendszerváltozásnál veszett el a cigányság jelene! Előtte kötelező volt az iskoláztatása a cigánygyereknek, a munka meg a felnőttnek. Ha nem, akkor meg ott volt a KMK és az intézet. A rendszerváltozásnak mondott nagy „bumm” verte szét a nagyipart és benne az építőipart, a cigánymunkások, napszámosok nem kaptak többé megélhetést. Ne higgye, hogy nem tudom azt, hogy az állam,- benne a liberálisok- meg családi pótlékot, gyest, segélyt és mindent adtak, hogy a fajtám számolatlanul szülje a gyereket megélhetés gyanánt. Éppen azok, akik a munkahelyeink szétverésében a legnagyobb szerepet játszották, meg a cigányság ellehetetlenítésében iparkodtak…

A Mónika meg Győzike-műsorok sem tettek jót a megítélésünknek; bevitték a műsorba a cigányság legalját, akik verekedtek, köpködtek, mocskos mód viselkedtek a kamerák előtt. Hát nem ezt jelentette, hogy a „cigányság kultúrája más”. Szégyelltük magunkat a látottakért, de a romaértelmiség hangja nem jutott el a TV-ig, vagy az újságokig. Átkozott dolog látni-hallani, hogy fiatal cigányok kényszerítik saját fajtájú csajaikat kurválkodni, hogy legyen pénzük elinni, kábítószerezni meg kártyázni. Azt hiszi, hogy nem ítéljük el azokat a romákat, akik uzsorára adják a szegény cigányoknak a pénzt, és aki nem törleszt, azt agyba-főbe verik? Én sem járok becsukott szemmel, a cigányban is sok hiba van. Nem múlik el nap, hogy ne azért imádkoznék, hogy újra békében élhessen egymással a cigány, meg a nem cigány. Ezért pedig nekünk kell leginkább tennünk, mert mi vagyunk a kevesebben és nekünk kell a többségnek megfelelnünk…”

Sokáig hallgattam volna még az öreg igéjét, de a csapos gyerek halkan szólított: Uram! Az autója megérkezett!- s nekem egy előadásra indulnom kellett. Erősen szorítottam meg az idős ember kezét, és szívből köszöntem meg neki a tanítást; mert én még egy öreg cigányprímástól is tanulok, pedig nap, mint nap magam is tanítok.

Ahogyan a kocsi ajtaját megnyitottam, úgy nyílott ki a csárda ajtaja is. A prímás volt az. A „Horthy Miklós katonája vagyok”- című dalt húzta a köszönetre és a búcsúra. Széjjelnéztem a kihalt utcán és nem tolult hang a torkomra. Hallgattam a hegedűje szép szavát és a szívembe zártam az öreg cigányt…

*
A fentiekhez mindenképpen hozzátartozik, hogy a hivatalos honi demográfiai statisztikák bizonyosan tévednek, amikor 700-800 ezer főben állapítják meg a magyarországi cigányság lélekszámát. A témában jobban érdemesültek 1-1,2 millió főre becsülik a tényleges létszámot. Amennyiben a köztes értéket vesszük figyelembe, akkor az 1milliós cigányság (ezzel a számmal Európában a cigányság nagyságrendjét tekintve az ötödik helyen állunk-Törökország, Románia, Spanyolország és Franciaország előz meg bennünket) a magyar lakosság egészének (9,87m fő) a 10-11%-át adja, amely minden ország közül az egyik legmagasabb arány. Az óvatos demográfiai előrejelzések szerint ez az érték rohamos mértékben nőni fog; a cigányság nagycsaládi hagyományai és a gyermekszületési támogatások folytán vállalják a négy-öt, vagy gyakran több gyermeket, míg a magyar mindinkább az „egykeséget”, esetleg a két-három utód világrajövetelében gondolkodik saját családjában. A két náció között elsősorban az elmúlt néhány évtizedben erősödtek fel az ellenérzések, amelyeknek nyomai mára jól láthatóan jelen vannak a társadalomban. Az okokat pontosan ismerjük, de valahogyan egyik regnáló kormány sem tett hathatós intézkedéseket a probléma megoldására, sőt néha azt érzem, mintha bizonyos köröknek érdeke lenne a húrt még tovább feszíteni. Pedig én nem gondolom, hogy felelős, józangondolkodású politikusok megengedhetnék azt, hogy akár polgárháborús helyzetté fajuljon az úgynevezett cigánykérdés.

Magyarország- a Szent Korona országa- egész történelme során befogadó nép volt, ez vita tárgyát nem képezheti, de mindig elvárta a kisebbségi néptörzsektől az alkalmazkodást és az ország mindenkori törvényeinek elfogadását. Mert nem a bőrszín vagy a vallás tesz különbséget ember - ember közt, hanem a tettek és a lélek. A cselekedet és a lélek az, amely igazán emberré tesz.

-zcsf-