SÁRIK, SACIK, SAROLTÁK
Nagyon kicsi gyerek voltam, amikor volt egy kutyánk. Még nem volt testvérem, de volt egy komondor az udvarban, ahol éppen laktunk. Lehet, hogy nem is a mienk volt, csak mindig körülöttem rohangált, nyalogatott, és szerintem sokkal nagyobb volt, mint én, ennek ellenére Csöpinek hívták. Akkor még nem tudtam felfogni, hogy mit jelent az állatok szeretete.
Aztán már nem volt kutya, és elkerültünk még szomorúbb körülmények közé. De ott volt egy ló. Egy nagyon szép, vágott sörényű, kecses bokájú, barna szemű, szomorú tekintetű ló. A társammá vált néhány hét során, különösen azután, hogy bemehettem abba a kalyibába ahol lakott, ugyanis a lovak lakhelyén az istállóban emberek laktak. Nem, nem háborús időszak volt ez, ez már az ún. felszabadulást követő években történt. Ki itt, ki ott kapott menedéket, ki itt szedett gyapotot a hazai anyaföldön, ki meg ott kubikolt, ahová éppen kihajtották. Csak úgy. Játszásiból.
Ebben a felfordult rendű világban én egy igen fontos kisgyereknek érezhettem magam, hiszen én egy nagy lóbarátra tehettem szert, Schumann bácsinak, a ló tulajdonosának segédletével. Ez egy csodaparipa volt, aki mindenhová követett engem a tekintetével, akár előtte, akár az oldaláról vettem mustra alá. Schumann bácsi egyetlen lova nem igavonó állat volt eredetileg, de akkoriban erre a nemes célra használták, és ez mégiscsak emelkedés volt a lókolbászi státusz helyett. Paripa volt ez a nemes állathölgy! Fényes szőrű és fonott farkú! Az életben nem láttam sem addig, sem azóta copfba font farkú lovat.
Schumann bácsit ugyan a többi lovától megszabadították, de valamilyen fondorlatos módon ezt az egy lovát megmenthette. Később olyan pletykák terjengtek, hogy barter kereskedelem esete állt fenn valamelyik helyi funkcionárius jóvoltából. Valahogy már akkor is volt arra precedens, hogy kiküszöbölték valamilyen módon a pénzmozgást. Schumann bácsi ugyanis az Esterházy uradalom valahai jószágkormányzójaként, tehetős embernek számított.
A lovát nagyon szerettem, annál is inkább, mert azt a nevet viselte, amit jómagam. De amikor egyszer hangosan kiabáltak rá, hogy „SÁÁÁRI”, akkor hirtelen megőrültem a szégyentől, hogy nekem lónevem van. Egyszer felültetett a ló hátára Schumann bácsi és én a magasról nézhettem a világot, és akkor becézni, simogatni kezdtem Sárit, sőt még Sárikáztam is! Hiába, a testközel megváltoztatott mindent! Közelibbé, szinte emberibbé varázsolta ezt az állatot, feledtem a saját nevemet, csak a pacira koncentráltam, akit szeretni lehetett és kellett is. Ez igen érdekes dolog volt, hiszen a saját nevemet soha nem ejtettem ki a számon, különösen ló vonatkozásban. De így már nem is szégyelltem, nagyon is gyengéden tudtam suttogni neki: Sárika.
Egészen addig tartott ez a lószerelem és a lónév iránti affinitásom, amíg Sári lónak nem lett egy muraközi riválisa. Muraközi Sári szenet vontatott egy magaslati kaptatón a helyi TÜZÉP-be és a BELSPED kocsisok hangos ostorázása és Sári mindenféle csúnya helyre való küldözgetése miatt újból utálni kezdtem a nevemet.
Azóta is kérek Mindenkit: ne Sárizzon engem! Az egy lónév! Nem a paripáé, hanem azé a szegény agyon szidott rusnya igavonóé, akit olyannyira szidtak és káromoltak, hogyha engem valaki lesáriz, rögtön rusnya igavonónak érzem magam. A lovak irányába a szeretetem és az együttérzésem viszont olthatatlan és töretlen. Paripa, vagy igavonó, egyre megy. Szeretem a lovakat. De nem szeretem a Sárit.
Nos, hát a fenti eset forog fenn, ha Sárit hallok önmagam egész közelében, és ezért senki ne csodálkozzon, ha tüntetően körülnézek, hogy kit szólítanak a környezetemben?
Nyihahahaha ! (Gundy Sarolta 20160113)