SZÁMUM

„Le kell vonnunk a tanulságot: szembe kell néznünk a kérlelhetetlenűl rideg valósággal, és nem szabad ámítanunk magunkat...”  (Kós Károly: Kiáltó szó)

Lovagvár dalnoka énekelt verséből is tudjuk, hogy Vajdahunyadon a várat Hunyadi János erdélyi vajda építtette 1452-ben, de azt a homokviharral együttjáró száraz szél erejétől féltve 1618-ban Bethlen Gábor bibliás fejedelem kiegészíttette. Minden ember-istenítés, sőt emberdicsőités távol van keresztyén hitünktől: a Biblia szerint minden hívő a szentek közé tartozik és fölösleges jócselekedetek nincsenek. De nemzetünk vezéreiről, kik áldott eszközei voltak múltunknak dicső életükről, hősies küzdelmükről, győzedelmes és boldog végükről meg nem emlékezni nagy hiba és mindig a lelki élet hanyatlását jelentő tény! Mi van bátorítóbb, lelkesítőbb, mint egy hős életrajzának elolvasása! Mennyi bíztatás, erősítés a kitartásra! Ők is csak emberek voltak, - látjuk egyfelől – de a szent harcot megharcolták, - tanuljuk másfelől! Ez is komoly tanulság, - mely sok erőt kölcsönöz a kérlelhetetlennel való szembeszállásra. Még csak visszagondolni is milyen szörnyűség, amikor zsenge gyermek-lelkülettel hallanunk és énekelnünk kellett az Internacionálét: „Nem véd minket sem isten, sem király”. Így is volt!

Ugyancsak „figyelmezvén az ő életök végére” (Zsid.13:7/b) genfi reformátor Kálvin halála, mint szelid alkony fényeként áll előttünk egy küzdelmekben gazdag élet után. Élete utolsó napjáig dolgozott, írt, ágyán felülve. Barátaihoz, akik tiltani akarták ettől, így szólott: „Mit akartok? Hogy mikor Uram eljön érettem, tétlenül találjon? Azután maga köré gyűjtötte Genf előljáróit, elbúcsúzott tőlük, bocsánatot kért gyöngeségeiért, még egyszer lelkükre kötötte az evangálium ügyét utoljára, aztán lehunyta szemét és visszadta lelkét Urának. A magyar Kálvin-irodalom az utóbbi években örvendetesen föllendült. Megállapítható, hogy érték dolgában elsők között áll Doumerque Emilnek klasszikus tökéletességgel megírt Kálvin-életrajza. Olyan elevenséggel, méltósággal hozza elénk jellemét, hogy szinte elfelejtjük a jelent és vele járunk-kelünk harcolunk a múltban, Kevés, amit itten róla  és hozzá hasonlókról mondhatunk. Nem bálványozzuk őket, egyszerűen megemlékezünk róluk... 

Csakhogy az igazság felmagasztalja a nemzetet, a bűn pedig gyalázatára van a népnek (Péld.14:34). Az igazság a nemzeti élet erőforrása. A bűn pedig a nemzeti élet romlásának, aláhanyatlásának az oka! Bűn és nemzeti romlás: ha csak futólag nézzük a történelem menetét, úgyis megkapjuk e kettőnek szoros összefügését! Már Róma bukásánál is ott találjuk az erkölcsi romlást. „Panem et circenes”, kenyeret és cirkuszt – kiáltotta a sokaság, - és hogy megnyerjék a nép tetszését és szavazatát, a gazdag vezetők kielégítették ez éhséget. A keresztyének vértanúhalálban is – tudjuk – ott gyönyörködött a tomboló közönség. Lukullusi lakomák, fényűzés, könnyelmű élet, a szeszes italok áradata, mind szerepet játszottak az egykor hatalmas és fényes birodalom bukásában.

Igen! És ma siratjuk Trianont, panaszolunk a velünk történt igazságtalanság felett, korábban még bosszut is esküdtünk ellenségeinkre és nem nézünk szörnyű nemzeti romlásunk tragédiájának színfalai mögé! Mik az igazi okai annak, hogy védtelenül hagytuk határainkat. Vajon mennyiben szereztük mi magunk a nemzeti romlásunkat egyenetlenségünkkel, önzésünkkel, szenvedélyek, és bűneink által aláaknázott nemzeti és személyes életünkkel? Nem szabad ámítani magunkat – ez is hozzátartozik a gyógyulás és feltámadás folyamatához. Sokkal jobb egy gyertyát gyújtani, mint átkozni a sötétséget. Tűzet a szívekbe, fényt a szemekbe!

A bűn gyalázat, minthogy előzőleg könnyelművé és közömbössé vált, már-már egészen elpuhult a nagy dicsőségre visszatekintő görög társadalom, amikor 1453-ban a török bevette Konstantinápolyt s ezzel megdölt a görög császárság. A keleti keresztyénség pedig meddő szóvitákba és szertartásokba sülyedt, a hajdani pünkösdi tűzben égő, hitvalló és vértanú egyház! Nem volt többé nemzetfenntartó erő benne. És mi lett ennek következménye reánk, magyarokra nézve? Előbb egy félszázados hősies küzdelem a Hunyadiak vezérlete alatt, az izlám előretörő árjával szemben, de azután Mohács és a 150 éves török hódoltság! Az idő figyelmeztetett, -  és ismét  Európát, hogy nemcsak azért vagyunk felelősek, amit teszünk, hanem azért is, amit kellő tájékozottság ismeretében nem tettünk. Kivéve Orbán Viktort!

Az 1848/49-es Szabadsáharc és négy helyi köz - vitéz tiszteletére állítottak méltó emléket Péterfalán. Az ünnepi szentmisét követően a „ Gömöri  fohásszal”  a Magyarok  Világhimnuszának eléneklésével vette kezdetét a remek emlékmű, a: „testvériség oszlopa” állítása a templomdomb tövében. Két szónok: Köböl Gyula Péterfala, majd pedig Pelle Sándor, Detk polgármestere meghatóan méltatták az eseményt, hogy „szabadon élhessenek a drága magyar szóval”. A szép kopjafát az erdélyi Both László (Gelence) népművész faragta. Vojta Richárd áldotta meg az emléket. A koszorúzást követően elénekelték a nemzeti imánkat, a Himnuszt...

A számum homokviharral együtt járó forró száraz viharos erejű szél nemcsak Szaharában, Arábia és Szíria sivatagos területein, de poreső formájában a levegőbe jutott porszemek és egyéb anyagokkal történő kapcsolódása folyán eljuthat és egyre bizonyosabb, hogy eljutott a nagyvilágba, Európába.  Ez a honos gyakori jelenség a trópusi Afrika nyugati partvidékéről jött, ahol a vöröses por a levegőt valósággal elhomályosította: ott „passzátpor” volt a neve.  Ehhez a kozmikus viharhoz fogható lég - illetve politikai áramlatok már nálunk is gyakran előfordulnak, - kiterjesztve egész Európára - midőn a finom homokot: minden elképzelhető gonoszt, bomlasztó nemzetpusztító erőt a mi tájainkra hozzák. A levegőben elégő „meteorkövek”, a legfőbb Gonosz ( a sumus peccator) egyedül csak az összefogástól fél...

           Péterfalai  -   Kárpát-medencei  összefogáson  a számum se vehet diadalt.

           Pásztori Tibor Endre