Ünnepi hangulat, kontra, gyűlölet az adventi vásárban

Minden évben kimegyünk egy este adventi vásárba, nem igazán vásárolni, hanem nézelődni, magáért a hangulatért.

Egy igazi, ünnepi kis forgatagban részt venni, nézni a fényeket, a tülekedést, érezni a karácsony hangulatát.

Persze, közben felfedezünk olyan standokat, ahol földijeinkkel futunk össze, vagy mint a Székely pavilon, ahol a régi paraszt kenyértől kezdve sok finomságot lehet kapni.

Szól a zene egy színpadról, ahonnan régi magyar nóta, csárdás és más cigányzene hallatszik.

Igazi vidám forgatag, érezni az ünnep közeledtét.

Mi is megállunk a félkör szélén, ahol már 200-250 ember áll és hallgatja a zenét.

Hiába is mond bárki, bármit, mert amit ott láttam, az megerősített abban, hogy aki magyarnak született, az, ha tagadná is, mégsem tudja letagadni a vérét.

Azt láttam, hogy a zenére mindenki mozog, ki a lábával, egész testével, vagy csak a fejével követi a csárdás ütemét.

Fiatal párok táncolnak, több fiatal lány egymással táncol a pattogó csárdás zenéjére.

Kisgyerekes anyukák, apukák, kézen fogva, vagy ölben, nyakban, de ropják a táncot, a csárdást.

Hát mi ez, ha nem annak a bizonytéka, hogy a magyar vérben benne van, a génjeink hordozzák a hova tartozásunkat, magyar mivoltunkat.

Csak kevesen képesek ezt megtagadni, aki nem lehetnek mások, mint lelki beteg emberek, kik nem találják helyüket már sehol, mert annyira szegényes az érzelmi világuk.

Itt is találkoztam egyel, egy korombeli nővel.

Már indultunk volna hazafelé, mikor a színpadról a következőt hallottam: most pedig tárogatón fog játszani Köves Zoltán.

Erre én rögtön lecövekeltem, mert minden gyönyöröm ez a hangszer, az egyedi, össze nem téveszthető hangja, más fúvós hangszerrel.

Ekkor egy nő állt meg mellettünk, rögtön feltűnt, hogy csak úgy süt a megvetés az arcáról, nem tudtam, hogy nekem, vagy a zenének szól-e.

Gondoltam, szólok hozzá, hisz egyedül volt abban a nagy tömegben, bár ne tettem volna, mert azóta is azon gondolkodom, hogy én vagy a zene váltotta-e ki belőle azt a gyűlöletet.

Ahogy felé fordultam és mosolyogva mondtam, hogy milyen jó a hangulat, a zene, na és a tárogatóról kezdtem volna ömlengeni, egy ocsmány grimaszt vágva rám nézett és mintha puskából lőtték volna ki, úgy elfutott.

Szó szerint futott, először megdöbbentem, aztán átadtam magam a tárogató, a zene hangjának, hogy élvezhessem minden pillanatát.

Hazafelé, az autóban beszélgettünk róla és valószínű, hogy örök rejtély marad ez a furcsa eset.

Mindennek ellenére, nagyon jól éreztük magunkat!

A csárdás csak nekünk, magyaroknak szól, mi érezzük az ütemét, hisz benne van a vérünkben!

Sándor Kinga