A harcos magas, karcsú termete, letisztult arcvonásai, szép barna orcája, sötét és ferde szeme egy míves szobrászmester faragott remekéhez tette őt hasonlatossá. Nemes tartása és ízléses ruházata alapján az íjfeszítő népek egyik előkelősége, vagy törzsfője lehetett. Rideg farkas magányában az elmúlott tavaszokat veszi számba és Tengrihez mond halkan imát.
A deli vitéz számtalan ütközetben vett már részt és nem csak a táltosok dobszava védte életét. Soha nem félt a veszélytől és nem egyszer villant meg a feje fölött az ellen kardja, verte már át kopja a pajzsát és zúdult rá éppen elég besenyő nyílvessző s csapott rá bizánci buzogány.

A puszta gyermeke ő, kit vadkan tépett meg, farkas foga csattogott felette és oly sokszor borította a szemét a halál sötét fellege. Mi rémíthetné meg őt, minden magyarok leendő urát?
Nincs, harcos kivel ne merne birokra állani, nincs ellen kivel ne merné felvenni a harcot, nincs leány kinek tüzes tekintetét ne bírná el…és most életében először mégis fél.

Pannónia előtt áll, a Verecke büszke hágójánál, az aranyos szegelet kapujánál…
Ahogyan a távolt faggatta érces tekintetével, szeme megakadt egy fiatal kerecsensólymon, a látóhatár peremén. Kecsesen szárnyaló alakja élesen vált ki a világosodó ég hátteréből, ahogyan zsákmányára vadászott. A pillanat törtrésze alatt eresztette ki karmát és csapott le vadul…
A sólyom nem fordul vissza útjáról és a kilőtt nyílvesszőt nem lehet megállítani - suttogta maga elé az ifjú. A magyarok holnap visszatérnek őseink földjére és visszaszedik jussukat!

Így virrasztott és várta a hajnalt Álmos fia Árpád- a keleti- puszták ura- a régi hont elfoglaló, hogy még aznap vérrel szentelje meg hetvenezer harcosa Pannónia rögét..

„A magyarok egymást nem hagyták el, hanem mindenképpen rajta voltak, hogy a veszedelemben maradt résznek segítségére legyenek. Mint sebzett oroszlánok, úgy rohantak a fegyverek közé, s legyőzni is csak nagy veszteségek árán lehetett őket. Magyarjaink készek voltak inkább meghalni a csatában, mint diadalt elveszíteni.” /Anonymus/

A múltból tanulni kell, és lehet is. Nem folyton visszanézni és siránkozni, hanem példákat venni a történelemből és megfogadni azt, és ha ezzel megvolnánk, úgy forduljunk a jövő felé és kezdjünk el végre cselekedni, mert láthatjuk, idegen nem fog segíteni; csak magyar a magyarnak. Már mondtam ezerszer: a múlt nem ad kenyeret, csak tartást és hitet, a többi rajtunk múlik csupán.

Isten áldd meg a magyart!

-zcsf-