Kötik az ebet a karóhoz... Olvasom, Gyurcsány Ferencék zsebét jól megtömték... Gondolkodom... Ilyen képződményekre van szüksége az Uniónak az ördögi tervük megvalósítához.

Aggódó félelem vett rajtunk erőt mikor hazánkat is elérte a súlyos migráns válság. A kormány erejét felülmúlva dolgozott a megoldáson, betartva az uniós szabályokat.
Mindezt a szörnyűséget megelőzte egy kormányt buktató tüntetés sorozat amerikai és egyéb külföldi segédlettel valamint anyagi támogatással.  Sokszor bérmálkozó hatalomra ácsingózó Ferencünk akkortájt határozottam kijelentette, minden áron megbuktatja a kétharmados támogatást élvező kormányunkat, de ha nem megy másként, nemzetközi segédlettel majd sikerül. Nem akarok összeesküvés elméletet gyártani, de mintha a mai forgatókönyvet már akkor ismerte volna...
Valami elkezdődött, aminek a végét senki sem látja, azaz csak sejteni lehet. Okos ember ez a Feri. Addig helyezkedett, ameddig be nem betonozta magát jó uniós szekértolóként abba a „zenekarba”, ahonnan évekig megkapják a bérüket, ha jól muzsikálnak, és soha nem jól tolerálják a „szerzői fals hangokat”. Óriási fogás, az uniós pénzek felügyelete…
 Ferinknek szíve csücske az okmány nélküli embertömeg, oly annyira szereti őket, hogy egy családot a házába is befogadott ideiglenesen. Gondolom, jól jött neki a reklám, hiszen lassan elfogynak alóla a hívei. Ugyan olyan hévvel jótékonykodott, amilyennel a trianoni tragédia által határon túlra szorult testvéreinket elutasította, kitagadta. Elgondolkodom, milyen lehet a lelke annak, aki Himnusz helyett Internacionálét tartja „nemzet (közi) imájának” Csak azért merem esetében leírni az ima szót, mert tudom, hogy notórius bérmálkozó.

Nem! Nem láttam, csak hallottam. Tőle! Ámbár az is igaz,  hogy notóriusan hazudtak éjjel és nappal… hogy is van ez? Nem akarok bele menni, mert ennél sokkal súlyosabb teher nyomja most a lelkem, ahogyan emlékezem Feriék eszmei múltjára, a borzadályra…
Gondoljunk bele, mi lehet annak a következménye, ha az uniós tervek sikerülnének ilyenek segédletével.
Egyszer már megéltük, ismerjük a vagyonelkobzásokat, a társbérleteket, a juhaklos átnevelő táborokat…
 

Megáll majd egy ponyvás kocsi a lakásunk, házunk előtt. Leszállnak róla az idegenek népes család tagjai és lakáskiutalójukat lengetve betelepülnek az otthonunkba. Hivatalosan, törvényileg. Ha nem tetszik, érted jönnek, bezsuppolnak és irány valamelyik frissen felállított átnevelő tábor. Az ötvenes években is így volt az elvtársak megtették, mit gondolunk, az utódaik, az eszme folytatói kivételek lesznek? Nem barátaim, akiknek magyar testvéreink nem kellettek, te sem kellesz, nekik azok a menekültek kellenek, akikből gyurmaembert lehet csinálni, szavazatot nyerni és akik után pénz kapnak.
 

Hogy ezeket nem ismertétek, nem tanultátok, nem hallottatok róla? Elhiszem! És most tegyük a szívünkre a kezünket, mennyi a mi felelősségünk abban, hogy 1989. után a mai napig elhallgatjuk, elhallgattatjuk az általuk képviselt átörökített torz eszméket és hagyjuk, hogy így legyen. A mai huszonévesek ezeket még mindig nem tanulják, nem hallották, nem látták. Ez az igaz történelem része a magyar tragédia! Nincs emlékéve, nem hallani naponta róla… Nem fér bele a nemzeti tantervbe… Miért? Ha nem pótoljuk gyorsan a mulasztásunkat a haldokló liberalizmus feltámad és elvész a nemzet!

Aki még nem olvasta tőlem az erről szóló novellámat, íme, egy részlet, melyből pontosan követhető lesz, mi várhat ránk a jövőben...

Az asszony virágcsokorral kezében a komódhoz lépett, levette az egyszerű agyagvázát és elindult megtölteni vízzel. Eszébe sem jutott, hogy a drága márkás porcelánt, vagy a kézzel csiszolt ólomkristályt válassza a gyönyörű csokornak. A vázák örökké élnek, mindig mesélnek... — hallotta édesanyja hangját. Felnézett a fekete keretes képre, a mindig mosolygó szülére.
Az unokájától kapott sárga rózsákat rendezgette, az ismerős illat, emléket ébresztett fel benne. Akkor is ott állt a váza az ünnepi asztal közepén, sárga rózsabimbókkal dúsan megpakolva. Az öreg óra elütötte a hetet, napszentület járta. Örvendezett az asztal körül a gyereksereg, mindenki elfoglalta helyét, Mamókára vártak. Hasztalan dolog miatt nem késett soha, ezért szánta el magát a család feje, elindult a házvégébe az öregasszonyhoz. Hiába kopogott a vásott ajtón, egy hangot sem hallatott a néne. Ráhárult a feladat, hogy valamit tegyen, beférkőzzék a lakba, meg nézze, mi történhetett. Nem ment ez egykönnyen, mert belülről a zárkulcs mellett, rá is reteszelte. A melléképületbe sietett, kisbaltát és ráspolyt vett a kezébe, nem talált más alkalmasságot hamarjában. Az ajtó falatnyi nyílásába nyomta a ráspolyvéget, és feszíteni kezdte, nem ment vele semmire, munkáját hasztalan fáradozás kísérte. Fontolóra vette, még mit tehet, addig spekulált, míg megérkezett a megoldás. A kisablakhoz lépett, benézett, horgolt függöny takarta a belsőt, de látni lehetett a szemközti ágyon fekvő testet. Cselekedni kéne, de szaporán, minden pillanat versenyfutás az idővel — korholta magát, majd fogja a baltát és betörte az üveget. Kiszedte a nagyobb üvegdarabokat, benyomta a keretet, és szólongatta az asszonyt. Nem hallott semmit, arca pírja viaszsárga színre váltott, szeme lecsukva, szája mosolyra húzva. Gyerek kell, ki befér, és kinyitja az ajtót — gondolkodott hangosan. Sietősen visszatért a nagy házba, elmondta mi történt. Mentek is mindahányan voltak. A középső fiú vállalkozott, bemászott a kicsinyke ablakon, eltolta a reteszt, megfordította a kulcsot, kitárult a nehéz ajtó, vele egy ismeretlen világ, a szülők előtt. Hófehér meszelt falú kicsi helyiség. Egyik felében sifonér, alig kihúzott fiókkal, benne, katonás rendben mángolt, keményített ingváll, és pendely. Szemben az ágy, rajta a néne, ropogós ingvállában és pendelyében, örök álmát alussza. Készült a hosszú útra, az ágy melletti széken szépen sorjázott úti ruhája, főkötője, imakönyve és az olvasója.
 A gyertyatartóban az éjjeli szekrényen, szentelt gyertya várta, hogy lángja táncot járjon, angyalt hívjon, aki hazakíséri a lelkét.
Gyerekeket összeterelték sebtében, és a házba kísérték. Hiába várta terített asztal, hogy levegyék terhét, nem vett onnan senki semmit, ezen az estén. Orvosért futottak ló halálban, jött is az hamarjában, nem késlekedett, útközben mesélni kezdett...
 Mamókáék valamikor, jó gazda módjára, szorgalmas munkával épülték a házat. Tehetőseknek számítottak kicsinyke földjük ellenére.
Mintha a Jóisten a tenyerében tartotta volna őket, úgy gyarapodtak, szénában, szalmában, tehénkében, és majorságban. Egyben volt csak szűkmarkú az Isten, egy fiúcskát adott csupán, pedig, hogy vágyakoztak újabb gyermekáldásra. A pirkadat munkában találta a szorgos népet, szülés után alig pár héttel, jó időben ott ringott a bölcső a verandán, ha felsírna a gyermek, meghallják. Égett a munka a kezükben, vidáman szüretelték a gyümölcsét. Múltak az évek, a gyerek cseperedett, szép szál legény lett belőle, jól nősült, pár holddal több lett, a munka sem kevesebb, de nem panaszkodtak, végezték a dolgukat. A háború elszólította a ház urát, hozott a posta néha egy-két tábori levelet, utána egy hírt, hogy orosz fogságba esett. Várta haza asszonya, de soha nem érkezett meg. Nem sokkal később elvették a földjüket, a hatalom ellenségének, kulákoknak titulálva, üldözték õket. Egy ember maradt hűséges segítőjük, az egykori béres, vigasztalta gazdaasszonyát, mikor a padlást lesöpörték.
Az asszony örök feketét öltött magára, gyászolta az urát. A reményt nem adta fel, hogy egyszer viszontlátja, de úgy gondolta, ha mégis hazatért a Teremtőjéhez, illendően meggyászolja, ebben a kettősségben tengette az életét. A fia nem ment a téeszbe, hiába kérték szépen, verték csúnyán, inkább tanult mesterségét választotta, a kádárságot folytatta. Nem volt annak sem keletje, hiszen kinek kellene a hordó szőlő nélkül? A fiú egyre szegényebb, egyre fásultabb lett. Egy szürke esős hajnalon kötelet vetett és felakasztotta magát. Történt  ez az után, hogy szülői házukba idegeneket telepítettek. A tornácról két bejárat nyílott, egyik a nagy lakásé, másik a béres szobájáé volt valamikor. A kis szobát meghagyták a háziaknak, a nagy lakást az új lakók kapták. Pár nap múlva bontották a kemencét, melynek padkáján nem csak a macska szeretett sütkérezni, hanem a fiú is ott ücsörgött, könyvvel a kezében, mikor tanulta a betűvetést. Az asszony nem bírta nézni, hogy verik szét lakásukat, leköltözött a nyári konyhába, a kislakba. Fia temetése után, a nagy épületben lévő szobának az ajtaját, akkor nyitotta meg, ha nagy ritkán vendége érkezett, a béres szobájából, tisztaszoba lett.
Nem voltak kedvesek az idegenek, felcsapott fejjel jártak, köszönni sem szoktak, lenézték a kisemmizettet, sajátjukként lakták a házat. Tisza kutyának is mostoha sorsa lett, láncra verettetett. Hamarosan úgy döntött a szegény pára, hogy felkötözik a szabad kutyák mezejére...
Szegény asszony titokban éjjel földelte el hűséges barátját a kertvégében. Magányosan, szegényen és szerényen tengette az életét.
Terményt kapott azoktól, akikhez eljárt paprikát fűzni, napraforgót verni, minden munkát elvállalt, ami csak adódott. Hívták is sokan, mert senki nem tudott úgy lúggal mosni, kékíteni, keményíteni, meg mángolni, mint õ. Olyan lett a vászon a keze alatt, hogy a csodájára jártak. A munka soha nem volt ellenére, de nehéz terhe alatt a háta egyre görbébb lett, töpörödni kezdett kicsi termete, a megkeseredés mély ráncot szántott arcára és kezeire. Nehéz sorsot viselt, a lelke cserepein járva, a félelem rácsaival körülvéve.
Sorsfordítója az egyenruhások távozásával érkezett. Hármas cserével új család költözött a nagy házba. Az idegenek hamar megszerették a nénit, Mamókának szólították a gyerekek. Szegény alig, mert a közelükbe térni, de gyakran hallották a hangját, ahogyan a gyerekekkel beszélgetett. Történt egy napon, hogy a nagykert végében valaki levágta a lakatot, a kert mögötti tóparton futkostak a lurkók. A kicsi asszony rosszat sejtett, nem hallotta az udvaron a gyerek zsivajt, elindult megkeresni őket.
Volt nagy riadalom, amikor megpillantotta a veszélyhelyzetet, nem tudta mit tegyen, ha rájuk kiált, megijednek és belecsúsznak a tóba.
 Szedte apró lábait, ahogy csak tudta, közben imát mormolt...
A közelükbe érve könyörgőre fogta.
— Kedveseim, gyertek gyorsan, málét sütök, segítség kéne, szitálni a kukoricalisztet, öreg vagyok, nem jól látok, ki segít nekem?
Több sem kellett a gyerekcsapatnak, mind odafutottak. Be is mentek vele, nem tétlenkedhetett, felment a lépcsőn, és bekopogott illedelmesen. Elmondta mi történt, és kérte a fiatalasszonyt, a kertkaput zárják le gyorsan, hogy a gyerekek biztonságba legyenek.
Marasztalták volna, hiába, nem volt már egy évtizede a lakásban, idegen már a sajátja... Félt mindenkitől, sorsáról soha nem beszélt, megtanulta a némaság hoz csak békét. Látott és hallott ávós tivornyát a kék parolínosoknál, amikor a tornácon borozgatás közben vihogtak a kínzások technikáján...
Elköszönni készült. A kislány az anyjához fordult.
— Édesanyám engedj el a Mamókával, málét fogunk sütni, én szitálom a lisztet.
Málét... — gondolkodott el a fiatalasszony —, hallott róla, de még maga sem evett, soha nem sütöttek.
Az öregasszony lehajtotta a fejét és így szólt.
— Nem tudtam, mit tegyek, csak azt, ha segítséget kérek, a gyerekek bejönnek velem. A gyermeklélek tiszta, hófehér, mint a gyolcs.
Ha megengedi asszonyom, hogy a kislány lejöjjön velem, megsütöm a málét.
Engedte, persze, hogy engedte, hiszen a gyermekeit mentette meg a néni egy esetleges balesettől.
A málé elkészült, szilvalekvárral megpötyögtetve. Egyik tányérra a széle került a tésztának, ez maradt neki, a másikra szép szeletek, mozsárban tört cukorral megszórva, a család számára lettek tálalva. Ettől fogva egyre többet beszélgettek. Néha a gyerekek kóstolót vittek a kiskonyhába, ha süteményt sütöttek.
Az egyik gyerek eltörte a lábát, azonnal kórházba kellett vinni, Mamókát kérték meg, vigyázna-e a másik kettőre, míg odalesznek.
Életének legszebb feladatát kapta, örömmel vállalta. Mikor hazaértek — nem tudták honnan —, de a néni kezében egy hajtogatós mesekönyv volt, melyből olvasott a kicsiknek. Nem merték kérdezni, kié volt a könyv, féltek, nehogy fájó sebeket szakítsanak fel a kíváncsiságukkal.
Új fejezet kezdődött az életükben. Minden vasárnap egy terítékkel több került az asztalra. Mamóka pontos időben, virággal és egy zacskó csokoládéval érkezett. Volt abban őzike, Balaton és Gránit kocka.
A család pótnagymamát kapott, a néne meg unokákat. Békében, nyugalomban, és nagy szeretetben éldegéltek. A gyerekek szabad bejárást kaptak a tisztaszobába. Kincseket kerestek, találtak is bőven, egy gyöngyös csillár maradványát, színes üveggolyót, kitűzőt, brossot, kalaptűt, de még a köves gyűrűt is megkapták, amit a láda rejtett.
 
A szentelt gyertya még égett, amikor elvitték. A temetésen a koporsó mellett felsorakozott a család apraja, nagyja.
Évtizedek múlva is friss virág van Mamóka sírján. Az egykori gyerekekből nagymama és nagytaták lettek, akik unokájuknak mesélnek Mamókáról, a régi világról, mely soha nem ismétlődhet meg. Kérik a fiatalokat, soha ne feledjék az agyagváza igaz meséjét, adják tovább a gyermekeiknek, őrizzék a vázát, mert a vázák örökké élnek, ha el nem törnek.
A ház sem áll, a tó is eltűnt régen. Lakótelep épült a helyében.
Csak egy csillag ragyog fényesebben minden este a házak felett az égen...
 
Pendely: fehér lenvászon ing, amit a ruha alatt hordtak.
Pruszlik: mellény.
Napszentület: napnyugta.”