,

180 fokos fordulat a sztráda kellős közepén, mindez a 2 liter bor elfogyasztása után.
„Adj egy cigit”- ez volt a műveleti területen az első mondata. Kivettem a kesztyűtartóból egyet és rágyújtva átnyújtottam neki. Azt mondja: piranhakat megyünk nézni, utána meg temetőket!
Piranhakat? Utána temetőket? Uram! Atyám! Ha én egyszer ebből a pléh kaszniból kiszabadulok Ruth Moore mellől, az életben nem megyek vele sehová. Nincs az az ürücomb, vagy somlói galuska (ez a kedvencem), amivel el tudna engem csábítani. Rettegve kérdeztem, hogy muszáj-e a ragadozó halak mellett temetőbe is menni? Azt válaszolta, hogy a melbourni rádiónak riportot készít (mint megtudtam akkor, hogy ő is ír) és megígérte nekik, hogy Long Islandon keresni fog régi kelta származású neveket, olyanokat pl. akik fegyencként letelepedtek Ausztráliában is. Itt is kell lenniük, mert ez Amerika legkeletibb fele és itt is letelepedtek fegyencek, ő csak tudja, hiszen az ő felmenői is fegyencek voltak, de ehhez neki a temetőkben kell kutakodnia.
(Ruth, Ruth! Az, hogy kutakodsz a mindössze 4 kromoszómás kengurupatkány génjeiben, azt megértem, de hogy fegyencek, meg temetők, meg piranhák…ez már sok volt).
Amikor a tizenegyedik temetőhöz értünk, akkor már nem mentem utána. Amilyen pici és kövér volt, úgy szökdelt a hant nélküli 2-300 éves sírok között, mint egy nádszálkisasszony a kis rózsaszín balettcipőjében. Hogy miket irkált a jegyzetfüzetébe, már nem tudom, de rémületemre még vissza voltak a piranhák.
Későn nyugodott le a nap júniusban, mi észak felé vettük útunkat a szigeten. A temetők látogatása teljesen lázba hozta, az alkoholnak szemmel láthatóan semmi hatása nem volt rá. Nem árulta el, hogy a ragadozó halakat hol fogjuk megnézni, az világos volt számomra, hogy nem fürdünk meg az óceánban, mert abban biztos voltam, hogy nincs az a fürdőruha, amibe Ruth bele tudná préselni magát.
„No de mégis hová megyünk?” kérdeztem. „Oh, egy nagyon szép kikötővárosba, Port Jeffersonba. Onnan mennek a komphajók New Havenbe a Harvard felé, no meg ott lesznek a piranhák.”
Ez bolond, már a Harvarddal is csábít, meg a komphajóról vizionál, meg estefelé is van, meg éhes is vagyok, meg nyűgös is. Miért jöttem el? Jajjj, csak egyszer érjek haza Brookhavenbe!
Egyszer csak egy nagy jajgatás és Ruth félreáll a kocsival. No, gondoltam itt a vég! Rosszul lett a bortól. „Mi történt?” „ Elszakadt a cipőm (a rózsaszínű balerina cipő) és beleakadt a gázpedálba. Mindjárt leveszem”. Nos, lerúgta a papucscipőt, vissza az útra, és meztiláb megérkeztünk Port Jeffbe-ahogy mindenki hívja. „Vedd le te is a cipődet, ne már egyedül menjek mezítláb!” –„No de Ruth, a legjobb ruhámban vagyok, hogy néznék ki mezítláb?” –„Vedd csak le, kellemes meleg a járda”. És mint a jólnevelt gyerek, levettem, mert haza is kellett menni, és vagy 50 km-re voltunk otthontól, az ő kocsijával. Persze a kutya nem nézett bennünket, ezek az amerikaiak úgyis bolondosak, mit érdekelte őket az, amitől egy európai úgy görcsöl, mintha három kacsát evett volna meg egy ülő helyében.
Egyszer csak megálltunk egy pici, vagy 2X2 méteres bódénál. Üvegkirakatában mindenféle tengeri herkentyű roskadozott, kagylók, csigák, korállok, halak, csecse-becsék.
„Itt lesznek a piranhák!”-mondja Ruth.” Ebben a lyukban? Hol?” Elképzeltem valami óriási földalatti akváriumot cápákkal, rájákkal meg mindenféle tengeri szörnnyel, ahová a bódéból megy lefelé valami féle bejárat. Nos, mi mezítláb beléptünk a bódéba!!!! Pici pult, a pici pult mögött indián, sehol semmi nyoma a föld alatti lejáratnak. Az én Ruthom pedig bájosan előjön a rózsaszín farbával: „Kérek egy piranhát”. „Csak 1 db van, egy piros hasú”. „Miért a többi elfogyott?” „ Nem, a kirakat rendezés csak holnap lesz, ma vasárnap van és nem boríthatom fel az egész boltot. Vagy viszi a piros hasút, vagy visszajön holnap.” Piranha. Húsevő éles fogú szörnyeteg. Sehol az akvárium, és nem él a hal. És elvittük tíz dollárért az 1 db piros hasú kitömött tizenöt centis rémes dögöt, amiért posztalkoholos szindrómájú sofőr mellett, kacsapecsenyementes éhesen, 11 db temetőt, mezítlábas sétát és rettegést kellett legyőznöm. De visszafelé legalább a jobb kéz szabály szerint jöttünk.
És elképzeltem a piranhát a babaházban amint a kelta babák fegyenc rokonait ijesztgeti.
Ruth Moore, R.I.P. Nagyon színes egyéniség voltál!
 

(GundyS)