Ruth Moore 1.rész.

Ruth a melbourne-i Rákkutatóból jött, 1 évig dolgoztunk egy szobában. 150 cm-es hosszal és bizony 100 kg feletti súlyparaméterekkel rendelkező hölgy volt, aki lebegő szárú rózsaszínű nadrágban és rózsaszínű slingelt, bubigalléros tunikában járt télen-nyáron. Mindössze abban különbözött nyári öltözéke a télitől, hogy nyáron rózsaszínű balettcipőben, télen pedig koromfekete bokacipőben gurult tova, mint egy afféle babalabda. Hosszú haját lófarokba kötötte a tarkóján, amit képtelen voltam megérteni, hogy miért nem húz magasabbra a feje búbjára, vagy miért nem vágatja le egyébként rendkívül ritka haját. Azt mondta, hogy akkor jobban látni, hogy pici és kövér. Hát mit tehet a tapintatos kolléganő, ráhagytam. De hogy Ruth miért volt kövér, arról bizony csakis ő tehetett. El is mesélem, hogy erre miként jöttem rá.
Jó 4-5 mérföldre lakott tőlem, így kellemes időben gyalog 1 óra alatt értem a házához, ronda időben –amikor már volt- kocsival mentem, mert féltem is egy picit az erdőtől, mintha nyáron nem ugyanúgy kellett volna szaladnom, ha veszély fenyeget. Igaz, a biztonsági szolgálat félóránként járta az Intézet területét, a gyalogos viszont ha csak tehette, nem hagyta ki, hogy hol őzekbe, hol nagyon sok üregi nyúlba, vagy éppen rókákba ne fusson bele.
Ruth első meghívásakor kacsasültre voltam hivatalos, utána pedig autótúrára, hiszen azt is megígérte, hogy ő, aki előbb volt boldog bérelt kocsi-bíró ember, elvisz engem a sziget északi partjára, mert ott van igazán élet a hétvégi kikötői promenádon. Spóroltam a kacsasültre, reggel csak éppen bekaptam valamit, de alig bírtam kivárni a délután 3 órát. Megérkeztem korgó gyomorral az ő kis házikójába, ahol éppen mini lombfűrésszel vagdosott ki egy babaházba való babaágyat és boldogan mutatta, hogy 800 dollárért (az én kocsim akkor 900 dollár volt) vette a 4 emeletes (kb másfél méter magas) babaházat, és ez micsoda isteni befektetés! Megpukkadnak az ausztrál kolléganők az irigységtől, mert ez egy eredeti angol „Doll House”. Potom 800 dolcsi csak az ára.
Isteni kacsasült illata terjengett a nappaliban, a babaház alkatrészek pedig szerte-széjjel hevertek az ebédlőasztalon, a mini dohányzó asztalon pedig a teríték és a közepén a fél asztalt elfoglaló amerikai gallonnyi üvegben olasz Chianti, vagyis 160 uncia, azaz 4,55 liternyi nedű. Elég tisztes mennyiség, 1 hónap alatt nem innám meg. Nem így Ruth barátnőm, aki az asztal másik felét foglalta el teljes terjedelmében és egy óriási pohárral le is gurított a borból, persze engem is invitált. Mondom neki, hogy Ruth, akkor nem megyünk ma autózni? -Dehogynem. -No de ittál?! –ÉÉÉÉn? Oh ez semmi,ez meg se kottyan….és újból lehajtott 2 dl-t. Ezt a műveletet többször ismételte még az elkövetkező fél órában.
A kacsa közben megsült, ő feltálalta, mellé héjában sült krumplit adott. Szedtem egy krumplit, de a kacsa még egészben volt. El kezdte szeletelni, előbb a két szárnyacskát nyeste le, amik olyan picik voltak, hogy azt hittem az majd a csontos tányérra kerül. Sóvárogva néztem legalább egy negyed mellecskére. De nem! A két miniatűr csontbőr kacsatestrész az én tányéromon landolt, Ruth meg maga elé vette az egész kacsát és hammmmm, bekapta. Az én kacsaszárnyamra pedig még egy falatnyi melle húsa sem került. Ruth anatómiai pontossággal távolította el azt egészében a maga részére.…majd gondosan a két combot is. Ott árválkodott a csontsovány püspökfalat, ami inkább koldusfalat volt, de hiába néztem én kigúvadó szemmel a húsos lakomát, ezt azért csak nem vettem el. Kínomban még egy krumplit szedtem és meglocsoltam szafttal. Nekem nem jött jól ezután az általa kínálgatott Chianti, bezzeg ő egyik poharat a másik után nyeldekelte lefele a finom kacsapecsenyére, naná. Még gurgulázott is a gyönyörtől, hogy hú de finom porhanyós lett ez a kacsasült...
Az étkezés örömétől telítődve pedig, mint aki jól végezte dolgát, beültetett a kocsijába, és kiindultunk a Long Island 395-ös Express wayre. No de mert Ausztráliában is balkezes forgalom van, ugyan úgy mint Angliában, én csak arra lettem figyelmes, hogy mindenki ordít, villog és tülköl, mert bizony mi nem az amerikai jobb kéz szabály szerint, hanem szembe a forgalommal mentünk. Ruth barátnőm káromkodott egy nem nőieset, és a sztráda kellős közepén visszafordult a helyes irányba.
Felfordult az emésztésem egy pillanat alatt. Oh, be jó, hogy keveset ettem és ittam…..mi lett volna itt és akkor, ha többet?!
Hogy mi történt a továbbiakban? Az a következő fejezetben lesz. A Chiantinak a fele elfogyott a kacsasült mellé... Csak úgy, unisono Ruth Moore módra, de a további történetben még ennek is szerepe lesz!