BANDI

Ma András napot tartanak az emberek. Engem a régmúlt emlékei rohantak meg. Az emlékek, amiket együtt éltünk át. A hétvégék, ünnepek és szabadságok állandó helyszínei. Akkoriban nekünk nem a külföldi utazások jelentették a „mindent” – nem is kaptunk ezekre lehetőséget. De mi megtaláltuk itthon is azt, ami tartotta bennünk a lelket a hét folyamán.
A Marczibányi téri lőtér, a szigetcsúcson kialakított koronglövő pálya, …… de leginkább Várgesztes. A Rézi néninél lévő „tisztaszoba”, (melyet bérelt a vadásztársaság) emeletes vaságyaival, a konyhában lévő kemence, melyben mindenféle finomságokat tudott valódi sváb módra készíteni a házinéni. A szobába bekészített túró és tejfel, mellyel várt minket minden hét végén – akkoriban ez ritka kincsnek számított.
A vadásztársak, akikkel megosztva a „tisztaszoba kényelmét”, mindig jókedvben éltük át a legkülönbözőbb élményeket. Közülük rajtam kívül már csak egyet találok az élők sorában. Nyugodjanak olyan békében, amilyen békében múltak az ott együtt töltött évek.
 

*
 

A szeptember az erdők királyának hónapja. A teljes pompájában mutatkozó erdő, a tiszta, illatos, jó levegő, a csend és a színek kavalkádja. Ez az, amit díszletként kap a király a nászhoz …
Bandi. Te is már az örök vadászmezőkön rovod kijelölt utadat, hallgatod azt a hangot, azt az általad legkedvesebb hangot, amelyet az erdő királya kiált szét a világnak: „Keresem a párom, hol vagy – gyere, nagyon várlak”.
 

*
 

A délután már izgatott készülődésben talált minket. Nem lehet az esti lest lekésni. Hátizsák némi élelemmel, meleg cipő, vastag pulóver, vízhatlan anorák, zseblámpa, háromlábú összecsukható kisszék, távcső, nálam fényképezőgép, Bandinál puska. - A szokásos muníció.

Még sötétedés előtt elindultunk. A falú szélétől egyenesen az Újosztás felé vettük lépteinket. Nem is kellett nézni az irányt, lábunk már szinte magától vitt a „tetthely” felé. Az ösvényt

szegélyező fák, bokrok ismerősen köszöntöttek minket, az apró, kicsi színes virágok szőnyeget borítottak a tájra. Időnként egy-egy madár igyekezett fészke felé a fejünk fölött. Szárnyainak halk csattogása verte csak fel a néma csendet.
Így van ez rendjén, ha egy királyt megy meghallgatni az ember.

Végre felértünk az emelkedő tetejére és kikerestük a széliránynak megfelelő helyet egy dúslombú fa tövében. (A szél tőlünk ne a tisztás felé fújjon, ahová vártuk őfensége megjelenését, mert az emberszag elűz mindent és mindenkit a birodalomban). Kényelmesen elhelyezkedtünk, mindenki keze ügyébe helyezte „szerszámait” – majd elkezdődött a lesek megszokott, de nagyon szép ideje – a várakozás.

A szemben lévő tisztásra lassan ereszkedett le az esti félhomály. Olyan véghetetlen nyugalom áradt szét ebben a csendben, amit szavakkal nem lehet kifejezni. Csak átérezni lehet a levelek rezdülését, a földön a bogarak lépteit, - vágni lehetett a csendet.

És egyszer csak megszólalt hangosan, vágyakozva, szinte könyörögve, de erőt mutatva egy hang, egy semmivel sem összetéveszthető zene. A tisztás közepén ott állt, felszegett fejjel, koronáját hátrafeszítve a Király. Körülötte a néma erdő, csak gyönyörű, izmos teste, csodálatos, sokágú koronája látszott. Remegett a levegő ettől a látványtól, ettől a zenétől.

Bandi ölében mozdulatlan maradt a puska, a fényképezőgép sem mozdult a kezemben. Ez a Király magánügye volt. Ezt ellopni tőle nem lehet. Nem szabad. Tilos.

Percekig tartott ez a különleges előadás, majd megfordult és lassú, kimért léptekkel elhagyta a színpadot a Vértes egyik legszebb gímszarvasa.

Mi még sokáig ültünk ott mozdulatlanul. Az élmény, amit akkor este ott kaptunk, a mai napig is bennem él.
 

(CsV)