Sok-sok éve annak, amikor életemben először voltam urnás búcsúztatón, illetve engesztelő gyászmisén. Emlékszem, szinte földbe gyökerezett a lábam, amikor megláttam a piciny urnát és gondolatom akkor oly profánul tört rám, és csupán egyetlen tényt szemléltem és egyetlen dologra koncentráltam: Istenem, milyen piciny lett az a nagy ember.
Előttem a kehelynyi emberi por, a valaha élő evilági lény hamvai, szavainak, tetteinek, emlékeimből kitörölhetetlen hagyatéka, most pedig egy piciny kerámiabarlangba préselődve társulnak az anyaghoz, ami belőle megmaradt. Rettenetes érzés volt, tudom, de még mindig kevésbé megrázó, mint amikor zuhog a föld a mozdulatlanságot bebilincselő koporsóra. Valahogy az elszakadás az élőtől mintha könnyebben menne egy urna láttán, mint érezni, amiként a testre ólomnyi földnehezék borul.
A kehelynyi por látomásához kizárólag gondolatok, emlékek, sorok, írások, a sarkos idézetek párosulnak. Valami oknál fogva kevésbé a fizikai lét, sokkal inkább a szellemi hiányt idézi nekem az urna látványa. Az eltávozott egyéniségének szinte csak az érzésvilága csapódik le bennem
és ennek összefoglalásaként ejtenek rabul a rám akaszkodó gondolatok. Teljesen el tudok vonatkoztatni a testtől, csakis a szellem ragad meg.
Elment Szentmihályi Szabó Péter is. Nagyon szerettem az írásait. Kértem is halála napján a Jóistent, hogy biztosítson Neki egy kis külön sarkot ott a Mennyországban, ahol sarkosan megfogalmazza nekünk a világ dolgait.
Az urnát és fényképét elnézve már nem a törékeny ember, hanem egy nagy szellem bontakozik ki előttem. Nagy szellem, aki mint minden nagy szellem irigységet, meg nem értést és ellenérzést vált ki a középszerű elmékből. A középszerű elme ugyanis kiveti azt, aki nem hajlandó hajbókolni a szürke klisék előtt, hanem bátran és őszintén kimondja a saját véleményét. Nagy Szellem volt SZSZP!
Fogadd be Istenem szeretettel és vigyázz Reá! Adj Neki feladatot ott az Angyalaid között a sarkos fogalmazásokra! Aztán súgjon nekünk is!
Requiescat in Pace. Amen