Miért éppen ma és miért Steinbeck? Október 23.

Brüsszel, Berlin, Madrid.. Sok helyen sok a tennivaló mostanság!
Steinbecket nagyon szerettem. Ma, az utóbbi idők eseményei kapcsán jutott eszembe ismét:
„Nagy bátorság kell ahhoz, hogy olyan igazságot hangoztassunk, amelyet korunk elfogadhatatlannak tart”.
Azt hiszem, hogy most és ma, talán ismét mi lehetnénk az Éden. Igaz, kicsit másként, mint Steinbeck gondolta. Minden nyugat az Édentől nyugatra fekszik (és nem keletre, mint ő írta ). Hát ezért jutott eszembe ma Steinbeck, meg az ő híres mondása, amit azt hiszem, hogy pont az Édentől Keletre c. regényében írt le.

San Franciscoból Santa Cruz felé haladunk, le délnek, a Salinas völgyébe. A mélyben a Csendes Óceán, balra a mammutfenyők nehéz fái nehéz illatokkal. Ide már nem ér el az óceáni sós levegő, édes köd üli meg a csendet és a hatalmasságokat. Sehol egy élőlény. Ez a Redwood Nemzeti Park. Némelyik fa van vagy 3000 esztendős, sőt van olyan példány is amelyik túlnőtte a 112 métert is.
Egy pillanatra megállunk, és irány, be az erdőbe. A fenyők ernyője alá bújunk. Felnézek. A tetejét nem látom, mert éjszakai sötétség uralja a rengeteget, oly magasra törnek a koronák, hogy az eget sem látni. Fény se lopódzik át, a nap meg megvakult. Villanóval tudok csak fényképezni, miközben odalenn az úton a kaliforniai nap kora-augusztusi meleget és fényt ont. Az egyik fenyőpéldány átöleléséhez 6 ember sem elég. Charles Jenkinssel és feleségével, és egy magyar barátommal csodáljuk a vörös fákat. Charles arról nevezetes, hogy a világ legnagyobb írisz-nemesítője és export kertészete van, egy hatalmas írisz farmmal. 3000 fajta virág, a mély lilától és feketétől a kanári sárgák, a pettyesek és csíkosak, a cirmosak és a liliomfehérekig. Charles megkérdezi, mit szeretnénk, hová menjünk, én meg szerénytelenül elmondom, hogy minden vágyam, hogy Salinasban megnézhessem a Steinbeck házat. Így Salinasba megyünk, ami nincs túl messze, talán még egy órácskányi távolság mindössze. Az óceán mellett vezet az út, elhagyjuk a mammutfenyőket, eukaliptuszok és megnyúlt több méteres kopasz törzsű pálmák váltják az egyhangúnak nem mondható tájat. Mielőtt kulturális táplálékomat magamhoz venném, jól esne valamit harapni. Előbb a hajdani szabadkőműves találkozóhely, egy ír kocsma steak kínálata helyett –mert nem igen tetszik – szomorúan böngészem a számomra ismeretlen nevű étlap kínálatot. Egyszer csak felvillan egy sor: „Hungarian goulash”. Istenem , 9 óra zónaidő különbség,13 ezer kilométer és több hónap után végre valami otthonra emlékeztető. Kijön a pincér. Felveszi a rendelést én rábökök a gulyásomra és kérdőn nézek rá. Elmosolyodik az egyébként vörös hajú, igazán ír kinézetű joviális pincér és megerősít, igen, ez magyar gulyás. Mondom magyar barátomnak: hm. pörkölt vagy gulyásleves vajon? Szép tiszta magyarsággal közli a pincér: pörkölt galuskával! Micsoda gyönyörűség! Igazi magyar íz egy forró kaliforniai napon egy hűs ír kocsmában, a magyar pincér tálalásában. Kihozza az ételt, leül a másik asztalnál mellém és elmeséli, hogy 15 évesen , egy svájci sapkában, egy viharkabátban egy kenyérvágó bugylibicskával 1956-ban jött el Magyarországról, majd a kalandos menekülttábor, hajóút és „utcai csibészkedés” után ment, ment, míg 3 év után Salinasig meg sem állt. Utcaseprés, mosogatás, kifutó fiúság….és most az ír kocsma tulajdonosa. Harcolt 1956-ban, benzines palackokkal dobált szovjet tankokat, állítólag a Corvin közben. Nem mondta meg a nevét, csak annyit: János (Csak nem féltette az otthoniakat?)
Ezek után jött a Steinbeck ház. Mint egy palota, olyan nekem ez a ház magyar szemmel. Ott az Édentől keletre, ahol minden oly nyugodt, gyümölcsérlelően békés és belengi várakozásaimat a steinbecki édes Salinas völgy. Annyira megható volt számomra mindig ez a lokálpatriotizmus, hogy talán azért is kedveltem olyan nagyon Steinbecket, mert úgy szerette a Salinas völgyét, mint az igazi hazafi a hazáját.Mint igazi magyar a magyar hazát.
Nem tudom, hogy miért, kértem vendéglátóimtól fél órát, hogy egyedül lehessek ott a ház előtt, addig ők intézzék a dolgaikat. Álltam és bámultam. Itt a Földkerekség túloldalán egyetlen nap alatt átszaladt rajtam a történelem: a világé, a nemzetemé és a magamé. "Ami különleges, az mindig magányossággal jár." A világban, a nemzetben és magunkban is. Idézni nem tudom, de ezt is Steinbeck mondta.
Ő nekem akkor olyan volt, mint mostanság sokaknak Coelho.
 

(GundyS20151023)