Egy év múlt el azóta, hogy elköltöztél ebből a világból… Nagyon fiatalon, a legszebb férfikorban, mindössze 46 évesen. Három fiad veszítette el az édesapját, én pedig az egyetlen fiamat… Azt mondják, hogy az idő begyógyítja a sebeket, de én tudom, hogy van kivétel. Aki a gyermekét elveszíti annak a fájdalmára nem létezik orvosság. Sokáig perlekedtem Istennel, magyarázatot kértem, persze hiába…

A szentmiséket végigkönnyeztem, sőt még ma is ez történik… Kérlelem Szűz Máriát, hogy vegye gondjaiba az én kicsikémet, és anyáskodjon felette, amíg én is oda érek, aztán már átveszem… Mégse gondolja senki, hogy nincs velem a fiam, hiszen minden napsugárban, minden felhőcskében, minden esőcseppben érzem jelenlétét. A konyhában a lámpa pislant egyet, és én már rájöttem, hogy olyankor az én kisfiam köszönt rám. Eleinte meglepődtem, de régóta egyszerűen visszaköszönök… Vasárnap – a zuhogó esőben – odautaztunk a temetőbe, ahol immár egy éve pihen csendesen… Fájt olvasni a márványtáblán a drága nevet… Meggyújtottuk a mécsest, imádkoztunk, aztán a fehér rózsákkal és egyéb virágokkal körülvettük őt, az emlékét, azt a kicsi helyet, amellyel ehhez a földi világhoz kapcsolódik. Tudom, hogy odabent az urnája mellett ott van az a kis koszorú, amelyet én vittem a temetésére. A fehér rózsák mellett a selyemszalagra azt írták: „Számunkra Te sosem leszel halott, örökké élni fogsz, akár a csillagok!” Ezt a koszorút befalazták a gyermekem mellé, most is vele van, ahogy az én lelkem legnagyobb része is… Most is vittem egy ugyanilyen szalagot, hogy kívül is láthassa mindenki, mit gondolok, mit érzek.

Tudom, hogy ez főleg énrám tartozik, de világgá kiabálnám fájdalmamat. Változtatni sajnos senki nem képes a szomorú tényeken, maradnak tehát az emlékek. Emlékekből viszont rengeteget őriz a lelkem.

Emlékszem, amikor babát vártam, és találgattam, hogy kislány lesz-e vagy inkább fiúcska. Én a fiúnak örültem volna jobban, a férjem pedig kislányt várt. Fiú lett, mégpedig szép, erős legényke, aki gyönyörűen cseperedett. Vidám, kedves kisfiú volt, aztán ügyes iskolás, vagány kiskamasz, motorozó nagykamasz (akiért naponta aggódtam magam halálra…). Ezeken az éveken alighogy túljutott, máris vitték katonának. Minden trükkel látogattam, de már nem egyedül, jött velem a kis menyasszonya. Amint leszerelt, következett az esküvő, majd a felnőtt élet. Hamarosan felépítették kedves kis házukat… (Boldog évek jöttek, örültem az örömüknek).

Négy év elteltével megjött a gólyahír is, majd az unokám… Innen már gyorsan repült az idő, dolgos időszak, gyermeknevelés, majd kb. hat év múlva a második unoka… Madarat lehetett volna fogatni velem! Nem akartam észrevenni, hogy a fiaméknál valami nincs rendben. Egyszer megsúgta, hogy nem boldog. Rá kellett döbbennem, hogy a házasságával nem elégedett… Két gyermek édesapjaként ezt én felelőtlenségnek mondtam, és békességre intettem, kötelességére emlékeztettem… Sajnos nem átmeneti volt a hullámvölgy, a házasságuk valóban menthetetlennek bizonyult.

Fiam hazaköltözött, így megint velünk élt. Hamarosan bemutatott egy hölgyet, aki fontos számára… Nem akartam undok lenni, pedig első látásra nem igazán tetszett az új lány. Aztán elfogadtam. Lakást béreltek, összeköltöztek, majd egybekeltek. Házasságukat vidéken kötötték, ott vettek egy kis házat, és megint boldog – vagy boldognak látszó – évek jöttek. A pesti, jól fizető állást fel kellett adni, és bizonytalan, gyengébben fizető munkákat kellett elvállalnia szegény fiamnak. Négy év elteltével megérkezett a gólya és elhozta a kicsi fiúcskát, aki a fiam keresztnevét kapta. Nem éltek könnyen, próbáltam segíteni, de anyagi lehetőségeink igencsak behatároltak voltak, így aztán fiam külföldi munkát vállalt, Hollandiába ment. Pár hónap után nem bírta tovább a családja nélkül, és hazajött. Ott voltam, amikor egymás nyakába borultak a hazatéréskor, úgy éreztem, most már minden rendben lesz. Apró-cseprő munkákat vállaltak mindketten és valahogy boldogultak, a kicsi unokám pedig édesen cseperedett… Amikor bölcsődébe íratták, az anyuka is elment félállásban dolgozni, fiam pedig otthonról dolgozott, hiszen informatikusként ez így volt logikus.

Egyre jobb munkákat kapott, és mire a felesége visszament a régi munkahelyére – ahol jól keres – már biztos volt a megélhetésük. Nem vetette fel őket a pénz, de szépen megvoltak. Váratlanul jött a hír, hogy a fiamnak annyira fáj a lába, hogy nem tudja az autót vezetni. El sem tudtam képzelni, mi lehet ez, de hamarosan jött az újabb riasztó info, kórházba utalták. A diagnózis tüdőgyulladás… Aztán jött a biopszia, és kiderült, hogy ez bizony nem egyszerű tüdőgyulladás, sőt! Az orvosok kimondták, hogy tüdőrák, de senki nem hitte el, másik orvost, másik kórházat kerestek, ahol a körülmények nagyon rendezettek voltak, de a diagnózis nem változott.

Hetenként utaztunk látogatóba, és a kezdeti jó hangulatot egyre inkább felváltotta a fokozatos gyengülés, a kemoterápia negatív hatása, az egyre erőltetettebb mosoly… Tavaly szeptember végén hazaengedték, én pedig ott voltam, hogy segítsek. Nehezen járt, de mosolygott, evett és örült annak, hogy vele vagyok egész nap. Egy hét után viszont muszáj volt haza jönnöm, mert a férjemről és – az akkor még élő – beteg anyámról gondoskodnom kellett. Ígértem, hogy vissza fogok jönni fiamhoz. Terveztem is, hogy hamarosan indulok…

Október 12. volt, vasárnap. Fiam éppen megint a kórházban volt, és szombaton telefonon beszéltünk. Mondta, hogy nincs jól, én meg biztattam, hogy holnap ismét hívom, és akkor már bizonyára jobb hangulatban lesz. Hétfőtől bármikor mehettem volna vissza hozzá, sőt arra gondoltam, hogy amikor hazaengedik, akkor inkább ide hoznánk, Pestre, ahol egész nap a kedvét kereshetném, azt főznék, amit megkíván, és sokat tudnánk beszélgetni. A menyemnek is elmondtam ezt az elképzelésemet, de furcsa-kurta választ kaptam, amit nem tudtam hová tenni. Vasárnap reggel hívtam a fiamat, de nem vette fel a telefonját, így aztán felhívtam a kórházi osztályt.

Rosszat sejtettem, amikor a nővér hívta az orvost. Az orvos szembesített a szomorú valósággal, és elmondta, hogy a fiam aznap korán reggel meghalt. Azóta a lelkem legnagyobb része vele együtt sírba szállt… Minden reggel ő az első gondolatom, és nap közben is mindenről ő jut eszembe. Este is tőle köszönök el, és várom/remélem, hogy álmomban felkeres, de nem jön. Haragszik rám, amiért nem tudtam időben visszamenni?!

Bocsáss meg nekem drága kicsikém!

Bocsáss meg, ha tudsz!