.

Áldást, békességet, testvéreim, családom, barátaim, s minden magyaroknak, szerte a nagyvilágban.
Szent István ünnepére Prohászka Ottokár üzenetét hozom, ami 1920-ból való, de aktualitása van. Megszívlelendő üzenete örök érvényű minden magyarok számára.
„Végre a halál pillanatában lettünk látókká, akkor, amikor a rettenetes vérveszteség után a szégyenletes proletárdiktatúra sajgó sebeinken, fölszakadt idegszálainkon s reszkető porcikáinkon keresztül öntudatunkra hozta nemcsak mindazt, amit veszítettünk, hanem azt is, amire szükségünk van, ha élni s boldogulni akarunk. Szóval, a nemzetvég percében fölismertük összes nyomorúságunkat, hiányainkat s létföltételeinket s e megismerés után már hozzá akarunk látni, hogy magunkon segítsünk s a nemzetet lábra állítsuk. S mi az, amire mindenekelőtt s leginkább van szükségünk?
Először is hitre, eszményeink tiszteletére s mindennel megküzdő s mindent elviselni tudó lelkesedésre, vagyis oly lelkiségre, melyet az ember magában hordoz s melynek erejében ellenállást legyőzni s nehézségei fölé emelkedni tud. A nemzetek is faji lelkük erejében győznek és élnek. Így tettek eddig s így kell boldogulniok ezután is. Nem számíthatnak arra, hogy útjaik simák s akadálytalanok lesznek, hanem erőről s lélekről kell gondoskodniok, mely fussa. Hiszen háborúk, megalázó szenvedés s embertelenség, a nemzettestek eleven megnyúzása s keresztre feszítése eddig is volt sokszor, de a népeknek volt hozzá hitük s lelkük, mely lehetővé tette nekik poklaikból való kiemelkedésüket. A háborúk s szenvedések útjain jártak szent királyok, istenfélő lovagok; szent István és IX. szent Lajos bizonyára szintén láttak sebeket; Hunyadi János és Skanderbég tudtak rabságra fűzött s kardélre hányt százezrekről; de azért Istent hittek s az eszményeket meg nem tagadták. S ez volt erejük, hogy a földúlt világra egy Istenben magát föltaláló lélekkel néztek s a sötétségbe hitük fényét sugároztatták.
Az ember mindent eltűr s a pokol helyén mennyországot teremt, ha isteni hit s eszményiség vezeti; de viszont semmit sem tűr el s zűrzavarba meríti a világot, ha a hit alapjait kirúgja lábai alól s ha az elvek s erkölcsök csillagos egét lerontani s leszakadni engedi. A proletárforradalom ebbe az örvénybe akarta sodorni a magyarságot. Levigyorogta minden eszményünket, hirdette a vallás kiküszöbölését s egy szabadkőmíves erkölcstant; istentelenné, piszkossá s naplopóvá akarta nevelni a népet. – Hál' Istennek, hogy ez nem sikerült neki; de viszont nekünk két kézre kell fognunk a szégyenletes törekvésekkel szemben álló feladatokat: ki kell feszítenünk a nemzet feje fölé az ideálok mennyországát, el kell oszlatnunk a népbutítás s üres szólamok ködét, ki kell dörzsölnünk szemeinkből a mámort, hogy lássuk megint azt a fölséges lelki világot, melyben eszményeink ragyognak s vezetnek.
Szükségünk van másodszor a szenvedések tüzében egybeforrt, egységes, összetartó nemzeti érzésre. A magyar nemzet történelmi átka, hogy nemzeti élete nem fejlett ki egységessé s ezáltal erőssé. Látjuk ezt azon, hogy a nép s vezető osztályai nem voltak szoros kapcsolatban s hogy valami rendi idegenség kísértett a nemzet rétegei közt. A nép távol s idegenül állt az ország nagy ügyeit s érdekeit képviselő s intéző osztályokkal szemben. Az óriási gazdasági különbség, a sok ezer holdas gazdaságok s a földnélküli Jánosok földfoszlányai közt a meg nem értést, az ellenkezést s irigységet táplálta s így nép és vezető osztályok nem alkottak egyöntésű szervezetet. Ez volt az oka annak is, hogy a nép nem volt beállítva a nemzeti élet anyagcseréjébe s nem szállított a felsőbb osztályoknak új életerőket, el nem használt életet s ki nem merült idegzetet. Pedig a népnek ezt kell tennie; nemcsak bort, búzát, tojást és szalonnát, hanem vért, ideget, kedélyt, lelket kell a nemzeti társadalom számára fölajánlania. A nép a nemzeti erők forrása - ebből kell felfrissülnie az életnek, ebből a gyökérből kell belebimbóznia sok ezer fakadással a szürke életuntságba.
Ezt a feltörést, ezt az átáramlást azonban nem lehet az arra való fiúk és leányoknak valamiféle kiválogatása és sorozása által eszközölni, hanem azt a jó gazdasági berendezkedés, a művelődés s az élet szintjének emelkedése csinálja meg. Ha a nép földhöz jut, ha vagyonosodni bír, ha az iskolázást győzi, akkor a nemzeti alsó erők fölfelé törnek, a nép fiai a felsőbb osztályokba jutnak, a kapcsolat a nép s a vezető osztályok közt egyre szorosabb s a nemzet egységesebb lesz.
Egységesebb, közös nemzeti érzésektől átjárt s áthatott nép, ez a magyarság második életföltétele! Teremtsük meg ezt a két létföltételt: a hitet, az eszményiséget egyrészt s a nemzeti egységességet másrészt s a nemzet ismét talpra áll. Eddig anyagilag egyre koldusabbak lettünk, s koldusságunkban mégis urat játszva, önmagunkat csaltuk, hogy ilyen, hogy olyan a magyar, ilyen nemzet, nagy és független, pedig hát csak kinullázott gibicei voltunk más idegen hatalmaknak. Legyen vége e szégyenletes játéknak! Eszméljünk hivatásunkra; dobbantsuk meg a földet úgy, hogy érezzük, hogy a mienk s legyen fejünk fölött mennyországunk, telve hittel, napsugárral s végtelen távlatok kékségével!”