.

 

Szervezés,  tapasztalat – beszélgetés székely testvéreinkkel, egy kis történelmi visszatekintés, zárásként egy szép Kányádi Sándor vers.  

Utunkat Potyókné Irma (többünk személyes ismerőse) szervezte – köszönet érte -,  nyilvánosan meghirdetve - bárki jelentkezhetett. Útvonalunk: Nagyvárad-Királyhágó-Parajd-Marosvásárhely-Székelyudvarhely-Korond-Csíkszereda-Tusnádfürdő-Kézdivásárhely.

A program jó volt, számomra kissé zsúfolt, mert nem volt idő arra, hogy kicsit leülve, elérzékenyülve gyönyörködhessek a táj szépségében, s elmerenghessek. A szállás Parajdon a Sándor panzióban, a félpanziós ellátás a Kalóz étteremben volt, mely kb. 50 m-re volt. Az elhelyezés kulturált, az étkezés (reggeli, vacsora) bőséges, nagyon finom, kifogástalan volt. Különleges erdélyi ízvilágot ismerhettem meg.

Néhány székely emberrel történt beszélgetésem alkalmával összeszorult a szívem, bizony néhány alkalommal el is pityeredtem a mesélővel együtt. És szégyelltem magam. Pl. akkor, amikor azt mondta az egyik beszélgető társ, hogy „2004-ben az anyaország magunkra hagyott minket, miért ? … mi is magyarok vagyunk … ” ; pl. amikor egy anyuka mondta, hogy „mi itt vagyunk, de a gyermekem hazament Magyarországra, otthon jobb neki …”; pl. amikor megtudtam, hogy az iskolákban a gyerekeiknek hátrányos megkülönböztetésben van részük; pl., hogy van bennük félelem, bizalmatlanság a tapasztalataik alapján, de én „nem úgy nézek ki, mint aki provokátor …”, hogy lenézik őket, hogy megkapják időnként „menjetek haza Magyarországra”. Ezek fájdalmasan érintettek.

Mert szinte mindig kifogok valakit, ahelyett, hogy befognám … – a számat. Egyik helyszínen megjegyeztem, hogy kevés házon látok székely zászlót, románt sokkal többet. Reakció egy illetőtől: „… elvégre Romániában vagyunk, Magyaírországon sincs kirakva román zászló.” Válaszom: még szép, nem mi vettünk el tőlük területet, és ahogy sok székely mondja, Székelyföld NEM Románia. Lehet, hogy maga Romániában van, én Magyarországon vagyok. Kb. úgy nézett rám, mintha idióta lennék. A továbbiakban elkerültem őt.

Potyókné Irma vezetésével néhányan átadtuk a Böjte Csaba gyermekeinek vitt adományokat, örültek és nagyon szépen megköszönték, megöleltek, megpusziltak minket. Néhányan voltak csak a házban, mert szerepeket próbáltak az ünnepségre.

A csodálatos tájak mellett láttam a kommunista rémuralom maradvány épületeit, a szegénységet, a néhol majdnem roskadozó házikókat, de a mások „cifra palotáit” is. A még ünnepnapkor is a földeken dolgozó székelyeket gyerekekkel együtt, akik nem az okostelefont nyomkodták, hanem gereblye, kapa volt a kezükben, vagy állatokat legeltettek, őriztek.

A mások gyerekei viszont az egyik parkolóban románul Eurót akartak, majd az elutasítás után felszínre jött belőlük a magyar nyelv ismerete - az anyázástól a kigúnyolásig, a mutogatásig, a buszunk ajtajának rángatásáig az agresszivitás, káromkodás és a  kézmozdulatokkal kísért kitessékelés, a cifra palota „kultúrája”.     

A néhány közjáték ellenére összességében szívszorító, fájdalommal megtűzdelt szép emlékekkel jöttem haza. A székelyek iránti tiszteletem, szeretetem megerősödött. Több dolgot másképp látok, értékelek. Mielőtt néhányan felvilágosítanak, hogy itt is élnek szegények – igen, tudom. De itthon vannak. ITTHON – nem akaratuk ellenére elcsatolt „idegen” földön, lenézve, sokszor megalázva és félelemben tartva, magyarságukat nem megtagadva. Ez óriási különbség.

 

(Nemzetismeret.hu) A Dunántúl nagyságú Erdély magában foglalja a Mezőséget, Székelyföldet (Udvarhely-, Maros-, Csík-, Háromszék és Aranyosszék), valamint a II. Endre király által 1224-ben a szászoknak adományozott, széles körű autonómiával bíró Királyföldet (Szászföld).

Székelyföld magában foglalja a Keleti-Kárpátokat, a Hargitát, a Gyergyói-havasokat, a Csíki-havasokat, a Maros, a Küküllő és az Olt folyók forrásvidékét, a Nyárád mentét, a Sóvidéket, Gyergyót, Csíkot, Háromszéket, Kászont, Erdővidéket és a Homoród mentét.

Az országnyi nagyságú Székelyföld a határon túli magyarság legőshonosabb tömbje. A székelység, a maga sajátos hagyományaival, eredetmondáival, nyelvét és szabadságjogait öntudatosan védő, tehetséges fiaival, a táj pedig erdőivel, hegyeivel, vizeivel és medencéivel különleges szerepet tölt be a magyar nemzettudatban.

Orbán Balázs, a székely tudós A Székelyföld leírása című munkájában foglalta össze e tájegység tudnivalóit a 19. század második felében. A székelyek egészen 1876-ig autonóm közigazgatási egységekbe, úgynevezett székekbe szerveződve éltek, dolgoztak, s látták el határőrizeti szolgálatukat. Ezek voltak: Udvarhelyszék (ide tartozott Bardóc és Keresztúr fiúszék is), Csíkszék (ide tartozott Gyergyó és Kászon fiúszék),  Háromszék (amely Sepsi-, Kézdi-, Orbaiszékből s Miklósvár fiúszékből alakult), Marosszék (központja Marosvásárhely), Aranyosszék (Torda és Nagyenyed között Felvinc központtal).

A székelyföldi tömbmagyarság központja Marosvásárhely, egykor a Magyar Autonóm tartomány központja, számos magyar intézményével, történelmi múltjával, színházával, egyetemével, a Teleki tékával. A Hargita és Kovászna megyékké átszervezett egykori székely székek és székvárosaik — Székelyudvarhely, Csíkszereda, Sepsiszentgyörgy, Kézdivásárhely, Gyergyószentmiklós — megőrizték magyar dominanciájukat, intézményeiket, híres középiskoláikat, szellemiségüket. (Nemzetismeret.hu)

A Magyar Királyság Erdély (korábban Erdőelve, latinul Transsylvania) néven ismert tartományát Szent István a Királyhágón túl, az Erdélyi-középhegység, a Keleti- és a Déli-Kárpátok közötti, mintegy hatvanezer négyzetkilométer nagyságú területen alakította ki. Hét vármegyét hozott itt létre — Belső-Szolnok, Doboka, Fehér, Hunyad, Küküllő, Kolozs és Torda vármegyéket — melyek szimbólumai szerepelnek Erdély címerében. Ebből ered Siebenbürgen (Hétvárország), a tartomány német elnevezése is. Az ország második főméltósága, a Gyula tartományának, egyben az erdélyi püspökségnek székvárosa 1003-tól Gyulafehérvár lett. Pár évszázaddal később a központ szerepkörét Kolozsvár vette át. Felmérhetetlen az a személyiségekben is fölmutatható kultúrkincs, amit Erdély adott a magyar nemzetnek. Erdély sok kiválóságunk bölcsőjét ringatta, kezdve a sort Mátyás királlyal és apjával, a törökverő Hunyadi Jánossal, folytatva a nagy fejedelmekkel, Báthori Istvánnal, Bethlen Gáborral,Bocskai Istvánnal, I. Rákóczi Györggyel, I. Apafi Mihállyal, illetve Thököly Imrével és II. Rákóczi Ferenccel. Vagy a későbbi korból említhetjükWesselényi Miklós, gróf Mikó Imre, Teleki Lászlóés Teleki Pál politikusok nevét. A tudósok, írók, művészek közül kiemeljük: Apáczai Csere János, Bod Péter Misztótfalusi Kis Miklós, Benkő József, Áprily Lajos, a nemzetnevelő író,Benedek Elek, Bethlen Miklós, Bolyai Farkas és Bolyai János , az utazó Bölöni Farkas Sándor, a polihisztor Brassai Sámuel, Cserey Mihály, az egyházalapító Dávid Ferenc, az orvos és nyelvész Gyarmathi Sámuel, a tudós őshazakutató Kőrösi Csoma Sándor, a népdalgyűjtő Kriza János és Szabó T. Attila nyelvész, Székely Bertalan és Paál László festők, a püspök-író Makkai Sándor, a mártír-püspök Márton Áron, a kultúrpolitikus-írók: Orbán Balázs, Kemény Zsigmond, Mikó Imre, Teleki Sámuel, Bartha Miklós, Bánffy Miklós,Kemény János, Reményik Sándor, Dsida Jenő, Szilágyi Domokos, Székely János meg a székely nép lelkéből szóló Nyírő József, Tamási Áron, Wass Albert, s még hosszan folytathatnánk a sort, elérvén a köztünk élő Sütő Andrásig, Tőkés Lászlóig, Kányádi Sándorig, a balladakutató-gyűjtő Kallós Zoltánig, a tudós, Jakó Zsigmondig és Benkő Samuig. 

 

Kányádi Sándor NYERGESTETŐ   (1965)

(A néhai jó öreg Gaál Mózesre, gyermekkorom regélőjére is emlékezve)

 

Csíkországban, hol az erdők

zöldebbek talán, mint máshol,

ahol ezüst hangú rigók

énekelnek a nagy fákon,

s hol a fenyők olyan mélyen

kapaszkodnak a vén földbe,

kitépni vihar sem tudja

másképpen, csak kettétörve,

van ott a sok nagy hegy között

egy szelíden, szépen hajló,

mint egy nyereg, kit viselne

mesebeli óriás ló.

Úgy is hívják: Nyergestető;

egyik kengyelvasa: Kászon,

a másik meg, az innenső,

itt csillogna Csíkkozmáson.

Nemcsak szép, de híres hely is,

fönn a tetőn a nyeregben

ott zöldellnek a fenyőfák

egész Csíkban a legszebben,

ott eresztik legmélyebbre

gyökerüket a vén törzsek,

nem mozdulnak a viharban,

inkább szálig kettétörnek.

Évszázados az az erdő,

áll azóta rendületlen,

szabadságharcosok vére

lüktet lenn a gyökerekben,

mert temető ez az erdő,

és kopjafa minden szál fa,

itt esett el Gál Sándornak

száznál is több katonája.

Véres harc volt, a patak is

vértől áradt azon reggel.

Támadt a cár és a császár

hatalmas nagy hadsereggel.

De a védők nem rettentek

alig voltak, ha kétszázan

álltak, mint a fenyők, a harc

rettentő vad viharában.

Végül csellel, árulással

délre körülvették őket,

meg nem adta magát székely,

mint a szálfák, kettétörtek.

Elámult az ellenség is

ekkora bátorság láttán,

zászlót hajtva temette el

a hősöket a hegy hátán.

Úgy haltak meg a székelyek,

mind egy szálig, olyan bátran,

mint az a görög háromszáz

Termopüle szorosában.

Nem tud róluk a nagyvilág,

hőstettükről nem beszélnek,

hírük nem őrzi legenda,

dicsőítő harci ének,

csak a sírjukon nőtt fenyők,

fönn a tetőn, a nyeregben,

s azért zöldell az az erdő

egész Csíkban a legszebben.

Vissza a bloghoz

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.