Testtartásunk, mozdulataink, gesztusaink igen szoros kapcsolatban vannak hangulatunkkal, lelkiállapotunkkal. Az emberi kommunikáció nagy része szavak nélkül, a testbeszéd, a gesztusok útján történik. Miközben szavainknak tudatában vagyunk, azokat megfontoljuk, és akaratlagosan kontroláljuk, aközben mozdulataink, gesztusaink önkéntelenek, és jóval többet árulnak el rólunk, mint gondolnánk. Az sem tudatosul bennünk, hogy miként olvasunk mások gesztusaiban, hogyan dekódoljuk beszélgetőpartnereink testnyelvének üzenetét. Csak azt tudjuk, hogy az egyik ember iránt bizalmat, szimpátiát érzünk, míg a másik ellenszenvet kelt, vagy öntudatlan sajnálatot vált ki belőlünk. Amikor úgy érezzük, hogy valaki hazudik nekünk - finomabban szólva nem mond igazat, vagy legalábbis elhallgat valamit - akkor tulajdonképpen azt érzékeljük, hogy szavai és testbeszéde valamilyen módon ellentmondanak egymásnak. Azok, akiket általában jó emberismerőnek tartanak, tulajdonképpen nem csinálnak mást, mint az átlagnál jobban figyelnek a másikra, és pontosabban értelmezik a gesztusokat, a testbeszédet.

Az első, amit a másik emberben észreveszünk, a testtartása. Az egyenes tartás becsületességet, egyenességet, s egyúttal magabiztosságot sugall. Ha azonban az egyenes tartás mereven magasra emelt fejjel társul, akkor rögtön úgy érezzük, hogy "fenn hordja az orrát", vagyis magabiztosság helyett inkább fennhéjázást, nagyképűséget érzékelünk. A görnyedt tartás bizonytalanságot, letargiát, rossz hangulatot tükröz.

Tudjuk, hogy gesztusaink általában érzéseinket, lelkiállapotunkat tükrözik. A mellkas előtt keresztbetett, összefont kar - különösen, ha keresztbetett lábakkal párosul - például rendszerint a védekezés, elutasítás jele. Kevésbé ismert, hogy gesztusaink visszahatnak lelkiállapotunkra. Egy kísérlet, amit az Egyesült Államokban egyetemi hallatókkal végeztek, ékesen bizonyítja ezt. A diákokat két csoportra osztották. A két csoport ugyanazokat az előadásokat hallgatta, de az egyik csoportot megkérték arra, hogy az előadások alatt mindvégig összefont karral, keresztbetett lábbal üljenek, míg a másik csoportot arra bíztatták, hogy kényelmesen ellazulva helyezkedjenek el a széken, és semmiképpen ne keresztezzék sem karjukat, sem lábukat. Az előadások után a hallgatóktól véleményt kértek az előadókról, és egy tesztvizsgán azt is lemérték, hogy mire emlékeznek az elhangzottakból. Az eredmények azt mutatták, hogy az összefont karú diákok sokkal kritikusabban nyilatkoztak az előadókról, és csaknem 40%-kal kevesebbet jegyeztek meg az elhangzottakból, mint a laza testhelyzetben ülők.  Vagyis testhelyzetünk nemcsak akkor befolyásolja véleményünket és figyelmünket, ha magunktól, mintegy belső késztetésre vesszük fel azt, hanem akkor is, ha "parancsszóra" tesszük. 

Miért ne használhatnánk ki ezt saját érdekünkben? Próbáljuk ki először - mondjuk - egy fogorvosi várószobában. Ha félünk, szorongunk az előttünk álló kezeléstől, izmaink minden bizonnyal megfeszülnek. Vállunkat felhúzzuk, ujjainkat összeszorítjuk, lábunkat keresztezzük, vagy bokánkat összekulcsoljuk, még arcizmaink is megfeszülnek. Most próbáljuk meg ellazítani izmainkat. Engedjük le a vállunkat, lazítsuk el arcunkat (legjobb, ha ajkaink egy kicsit megnyílnak, így fogainkat sem szorítjuk össze) nyissuk szét lábainkat, kezeinket, engedjük, hogy ujjaink lazán pihenjenek az ölünkben. Azt is megtehetjük, hogy lassú léptekkel sétálunk a váróban, miközben hátunk mögött lazán kinyújtott karral egyik kézfejünket a másik tenyerünkben nyugtatjuk. (Ez önbizalmat, magabiztosságot tükröző gesztus. Vigyázzunk azonban, ne szorítsuk öntudatlanul egyik kezünkkel a másik csuklónkat!) Érezni fogjuk, ahogy izmaink ellazulását követően feszültségünk, szorongásunk is felenged.

A stressz természetesen elsősorban izmainkra hat. Ha szorongunk, feszültek, idegesek vagyunk, izmaink megfeszülnek, tónusuk fokozódik. A tónusfokozódás az oxigénigény növekedésével jár, egyúttal több energiát fogyaszt, ezért estére olyan fáradtnak érezhetjük magunkat, mintha egész nap követ törtünk volna. Másrész a relatív oxigénhiány fájdalmakat is okozhat. Ennek az izomfeszülésnek általában nem vagyunk tudatában. Ha például lakásunk vagy munkahelyünk közelében munkagépek dolgoznak, akkor igyekszünk tudatunkból kirekeszteni az idegesítő zajt. Amikor a munkagépet kikapcsolják, meglepve, és igen jólesően érzékeljük, hogyan lazulnak el izmaink, amiket a zaj hatására egész nap öntudatlanul megfeszítettünk.

A mai világban a legtöbb ember állandó készenlétben él. Mindig ugrásra készen kell reagálnia megannyi váratlan helyzetre, új kihívásra. Nem csoda hát, ha izomzatának tónusa fokozott. Elgondolkodtak már azon, hogy egész napi ülő munka, értekezletek, tárgyalások után miért érzik magukat olyan gyakran fizikailag is fáradtnak? Az izomfeszülés rengeteg energiát igényel, és alig van módunk, időnk lazítani. Mindehhez hozzájárul az ülő munka, a testmozgás, a sport hiánya. Az emberek nagy része életének második felében számtalan mozgásszervi panasszal küszködik.