.

A KÖSZÖNÉS

Változnak az idők, és a köszönés is. A városok kialakulásával, ahol az emberek nem ismerik egymást, a köszönés is jóformán kiveszett.

Majd hetven évvel ezelőtt Magyarkanizsáról átmentem Martonosra gyalog, mezítlábosan, félmeztelen, úgy ahogyan akkoriban illő volt nyáron gyereknek közlekedni.

Martonosra érve, a focipálya, és akkor a még létező szélmalom mellett elhaladva elértem a központba vezető utca első házait. Estefelé, amikor a jószágot ellátták, az asszonyok a házak elé "bandákba" csoportosulva tereferéltek a kispad körül. Nóta is van erről...

Közeledve az első bandához, azok elcsendesülve már messziről figyeltek. Éreztem a rám szegezett szemeket, elhaladtam mellettük, de ekkor megszólaltak: nem tudsz köszönni?! Kuka vagy? Nem tanított meg anyád?! Nagyon szégyelltem, városi lévén, nem tudtam mi a szokás falun, gyerek vagyok, még nincs este, a jó estét nem fekszik, csókólomot sem tartottam falun helyesnek, közeledtem a következő bandához, ahol már vártak. Közel érve kivágtam magamat jól hangosan! Dicsértessék a Jézus Krisztust!  - Mindorökké! Kaptam a választ.

- De szépen megtanított édesanyád, ki fia vagy?!  

- Vinczer Nándor fia, Böröcz Sándor unokája vagyok.  

- Ez igen.. üsmerjük, mönnyé Isten hirivel.

Möntem is, megtanultam, hogy Martonoson abban a szép 2- 3OOO lakosú faluban, hogy illik köszönni, és mindenkit, akivel találkozunk.

Ma már ez a szép köszönés a keresztények között ki ment a divatból. Szabadkán a bunyevácok az ötvenes években még a Hvaljen Isus- Uvjek hvaljen a válasszal köszöntötték egymást.

Vajon miért veszett ki a felvilágosult társadalomban ez a legszebb, és egyben a hitünket is megvalló köszönés? Szégyelljük megvallani a hovatartozásunkat?

Jó napot. - Adjon az Isten! Tehát nem, ahogyan manapság szokás, hogy a jó napot-ra, jó napot-tal felelünk.

Az Adj Isten,  Fogadj Isten is főleg férfiak közötti köszönésként volt szokásban.

Városon a gyerekek, szevasz, később, szia, a szerbusz, szervusz, kezét csókolom, csókolom, tiszteletem, az alázatos szolgája rövidítéseként az alászolgája, kinek mi jár..

A politika is formálta a köszönést, némelyikére az adott válasz leárulta, hogy hasonló elveket vall-e a megszólított. A nyilasok köszöntésére a Kitartásra legalább Szebbjövővel volt válaszolni, mert a Jó napot arra mutatott, hogy az illető másként gondolkodik. Egy ilyen válaszon az élet is múlhatott!  Vannak, még akik emlékeznek a Szabadság elvtársak köszöntésre, vagy a Halál a fasizmusra – Szabadság a népre!

Természetesen, az utca forgatagában nem győzünk minden szembejövőt köszönteni. De üres utcában, vagy a házunk előtt elhaladó sétálókat üdvözlés nélkül hagyni számomra elfogadhatatlan.  Szoktatom is a környéket, mondhatnám sikerrel. Elejében megdöbbenést keltettem, a földre szegezett tekintettel haladóra, ma már mosolyogva köszöntjük egymást, sőt  a legtöbb kutyasétáltató pár szót is vált a feleségemmel, ha kint szorgoskodik a házelőtti kertben.

Torontóban a műhelyem egy több emeletes épületben volt, ahol a liftbe lépve, a naponta látott emberek nem fogadták a köszönésemet. Ráuntam, abbahagytam. Egyszer az egyik alkalmazottammal együtt érkeztünk, az utánunk belépöknek köszönt a Sándor. Semmi válasz. –Minek köszönsz, nem látod, hogy állatok? –Látom, de én nem vagyok az!

Pedig tanulhatnánk az állatoktól, a tehén, amikor a csordából megérkezik, bőg egyet a kapu előtt, a kutya meg milyen örömmel üdvözöl, amikor hazaérkezünk. Tehát a köszönést elfelejtők bunkóbbak az állatoknál. Sajnos Kanadában nem divat a köszönés, a fiatalok szó nélkül érkeznek haza. Az unokáimat előre kell köszöntenem, hogy a köszöntésre szoktassam őket. A fiam is figyelmezteti őket, mert máshol ez nem szokás.  Szomorú.

Vinczer S. Péter