A szülői ház....

Érdeklődve ültük körbe édesanyánkat, mikor a saját gyermekkoráról mesélt. Hittük is, meg nem is, hogy ő is apró kisbabaként kezdte az életet. De a történetek érdekesek voltak, néha vidámak, néha nagyon szomorúak. Édesanyám a második világháború alatt cseperedett nagylánnyá, a biztonságot adó szülői kezeket gyakran nélkülözve. édesapja a fronton, a nincsből varázsoltak tortát, ünnepet. Aggodalom töltötte el szívüket, kiegészül-e újból a család, vagy a háború elragad valakit. De végül épen és egészségesen vészelték át ezt az embert próbáló időszakot.
Főleg azok a történetek tetszettek, amiben arról mesélt, hogyan gyülekeztek az utcában lakó fiúk-lányok a szülői házban. Közösen énekeltek, tánciskolát alakítottak ki maguknak, társas játékokat játszottak.
Az emlékek néha megfakultak, de nagyon szépek voltak. Álmaimban az édesanyám szülői háza olyan volt, mint egy kis mézeskalács házikó, tele apró és titokzatos zugokkal. A falra a mintát gyermek kacagásból rajzolták. Az ünnepek nem a grillezett lazacról, drága ajándékokról szóltak, hanem a figyelmességről, a kézzel készített ajándékokról. Bizonyára sokan vannak, kik ebben az időben kaptak ágyú lövegből vázát, amelyet pontokból álló motívumokkal ékesítettek.
Egy idő után a történeteket már az unokák is hallgatták, szinte részesei lettek. Az én fiam a legfiatalabb unoka,talán nosztalgiázásból, talán más okból, ő hallgatta legtöbbször ezeket a történeteket.
Aztán úgy adódott, hogy egy nagyon kedves ismerősünk pont abba az utcába költözött, ahol édesanyám felnőtt. Ebédre voltunk hivatalosak. Kicsit korábban indultunk, hogy megnézhessük a szülői házat.
Ahogy közeledtünk, újból életre keltek az emlékek, édesanyám sorolta melyik házban kik laktak. Aztán elhallgatott. "Ahhoz" a házhoz értünk. Hiányzott a hatalmas árnyat adó diófa, amelyre édesapja készített neki hintát.Lebontották, befalazták, átépítették.
Ez a ház már nem az a ház volt, hiányzott a biztonságot adó otthon, helyette csupán egy ház volt.
Egy idegen ház, egy idegen közeg. Láttam mennyire megviselte édesanyámat a helyzet. Utoljára 1956-ban járt erre utoljára, és a változás, az idő múlása mérhetetlenül szomorúvá tette.
Nézz rám-mondtam, és nézz az unokádra!-ezekre cserélted gyermekkorod meleg otthonát. Meleg, szerető otthont varázsoltál nekünk a testvéremmel, amely a mi szívünkben él tovább ugyanúgy, mint ahogy te emlékszel a régi otthonodra. Lassan elmosolyodott, átölelte unokáját, majd egy újabb történetbe fogott, de az már rólam szólt, a gyermekkoromról, az ünnepekről.
Mert számomra ünnep az a nap, mikor együtt vagyunk a családdal, a szeretteimmel, a barátaimmal.