Ilyen tájt esténként gyertyáim csonkig égnek. Keresztény emberként saját kálváriám helyett Jézus stációinál csendelek.

Fájdalom szülte könnycseppek peregnek le szégyenből pírral festett arcomon, melyek az asztalsarkán megpihenő kézfejemre hullnak…

 Miért van az, hogy bánatomban, haragomban mások felett ítélkezem? - kérdezem háborogva.  Semmi az én szenvedésem Jézus kínszenvedését látva, - dorgálom magam.

Akik őrizték, csúfot űztek belőle, megkorbácsolták, miközben fejét letakarták.

„— Találd el, ki ütött meg?”

Kiáltották felé gúnyosan, s mindenféle szitkokkal illették.

   Jézus tűrte, nem haragudott, az Ő szívében ismeretlen a gyűlölet és harag. Nem azért nem nevezte meg, ki sújtott le reá, mert nem ismerte fel. Tudott Ő mindent, hiszen Isten fia volt, de csak a szeretetet vezérelte tettét.

Később így szólt a kereszten:

„— Szomjúhozom.”

Izsópszárra tűzött, ecetbe mártott szivacsot nyújtottak feléje, amint megízlelte azt, így szólt:

„— Beteljesedett. - majd kilehelte lelkét.”

Meghalt a kereszten gyűlölet nélkül.

    Szobámban rálátni a házi oltár felett egy képre a szemközti falon, hol Jézus fején töviskoszorúja húsába marva, arcára csurgó vére, felfelé tekintő szeme, szenvedését tükrözi vissza…

Pár lépés, mit megteszek az oltárhoz érve, s az imahídon elindulok feléje, hogy elmondhassam sokadszorra:

„— Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, hanem csak egy szóval mondd, és meggyógyul az én lelkem.”

Tudom, húsvéti gyónással nem érhetem be, lelkem teljes megtisztulásához van még teendőm, munkám akad bőven, hogy egykor a színe előtt szégyenkezés nélkül megjelenhessek.

Feloldottam minden köteléket, élőktől, holtaktól bocsánatot kértem, én is megbocsátottam mindenkinek.

A húsvéti készülődés közepette megkaptam az üzenetet. Nemcsak az a jóság, ha minden szükséget szenvedőn segíteni próbálok, hanem ha önmagam is képesek vagyok felemelni, Jézushoz.